Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Veres János: Találkozások (esszé)

A magyar irodalmi est után jött az, amit kihagytunk a legépelt programtervből, s amire a Smrek-házaspárt szándékosan nem készítettük íel előre. A közgazdasági középiskola magyar diákjai a főtér rejtett, sötét helyén fáklyákkal várták a Mestert. Jeladásomra fellobbantak a lángok, s a fiatalok Smrekéket kétfelől közrefogva lobogó fáklyákkal kísérték csoportunkat a szállodáig. Mindenki elnémult, csak a lángok sercegése hallatszott a város főterén. A szálloda kapujánál Smrek szembe fordult a fáklyásokkal, akik visszafogott hangon énekelni kezdtek.

Smrek levette a fejéről a kalapot, s könnyeit nyelve hallgatta a dalokat az arcát megvilágító fáklyafényben. Mikor az énekszó lassan lehalkult, s a diákok hátrább léptek, hozzám hajolt s megkérdezte: mit csináljon most? Mondtam, hogy ne szóljon semmit, csak emelje a magasba a kalapját. Sajnos, ezt a jelenetet nem tudtuk fényképen megörökíteni.

Fent a szállodában Smrek hallgatagabban iszogatta esti borát, mint máskor.

A helytörténészek feljegyzései szerint Rimaszombatban három vendéget ünnepeltek fáklyás menettel a fiatalok. Petőfit, Blahánét és Móricz Zsigmondot. 1967-ben Smrek került melléjük, negyediknek.

Az utóbbi években keveset zaklattam levéllel: hadd folytassa nyugodtan a memoár-írást. A közvetlen találkozások megritkultak, de veszteség nem ért, mert folyamatos együtt- létté lényegültek. Régi levelei, a könyvek baráti dedikációi, az emlékek mozaikdarabjai, a versek fordításakor átélt édes kínok egybebéklyóznak lényével. Most is velem van, miközben e sorokat rovom. Költészetében és emberi mivoltában egyaránt részévé vált életemnek.

Az 1972-ben megjelent „Moje najmilšie” (Legkedvesebb verseim) című kötet úgy fekszik a szekrény alsó rekeszében, hogy ülve is, állva is jól lássam. A borítóról — félprofilból fényképezve — a mellszobra néz vissza rám, melyet a dolgozószobájában tart Pozsonyban. Régen készítette szobrász-barátja, s talán meg sem fordult a fejében, hogy ajándékával a biztos halhatatlanságot előlegezi. A szlovák líra élő klasszikusa

— így nevezik az esszéírók és kötetszerkesztők. A találó minősítést talán nem ártana megtoldani egy halk kérdéssel: kik lesznek azok, akik átveszik tőle a műfordítói stafétabotot?

Mit üzenjek, mit kívánjak nyolcvanadik születésnapján annak a poétának, akinek minden megadatott, ami a nagy alkotóknak kijár? Övé a Nemzeti művész cím, polcán őrzi a budapesti PEN-CLUB aranyérmét, az olvasók szétkapkodják könyveit. Ráadásul családi élete is felhőtlen, fizikuma szívós, s mivel nem vágyik mesterkélt hódolatra, a ridegségekkel szemben is sebezhetetlen.

Ha tehetném, szelíd koccintással köszönteném fel. S csak néznénk egymást, beszélnem nem kellene.

Ján Smrek születésnapján a csehszlovákiai magyar írók, szerkesztők, llterátus emberek egy képzeletbeli szobában gyűlnek össze. Valaki fát tesz a tűzre, tél van, december. Mit üzenjenek neki? A közhelyek nem méltók hozzá, a kenetteljes szavaktól viszo- lyog. Végül József Attilától kérik a szavakat: Ügy megszerettünk, hogy kopogtatás nélkül is bejöhetsz hozzánk, ülj le közénk és mesélj, a nyakkendődet is levetheted; próbáljuk együtt megszerkeszteni a kinti és bentl harmóniát.