Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - KRITIKA - Koncsol László: Riport és mítosz

közeledése: megannyi feszült, de soha be nem teljesedő kapcsolat, mintha a kielégülést éppen a szerelem beteljesületlen volta okozná a passzív mező embereinek. Legkülönösebb és írói szempontból legbravúrosabb ábrázolása ennek az (adott esetben okkal) áttett szexualitásnak Gizka és a kamaszok ismerkedő játéka a folyóparti rekettyésben. A sajátos hangulatú misztériumban a gyerekek viselkedése, előbb a kíváncsiság, majd a fokozódó izgalom, a lemeztelenedés, a mohó vágy, a feszült csönd, aztán a meg- könnyebült üdvrivalgás, végül a nemi vágy átalakulása fölszabadult, adakozó szeretetté mindez anélkül, hogy akár egyetlen érintésre is sor került volna a gyerekek között, a coitus lelki fázisait követi.

Dobos regénye, ha jól sejtem, innen is nyílik. A regényében megrajzolt sorsok, az egész csehszlovákiai magyar nemzetiségtörténelem egészen a negyvenes évek végéig nem egyéb, mint vágyak, remények és megcsalatások, a lemorzsolódás, a szétszóródás és a félelem — a ki nem elégülések vagy visszafojtott kielégülések több évtizedes láncolata. (A hős, már-már beteges módon, mindig a határon, szökés közben, vagy elfoga- tásuk után kerül a vágyott lány közvetlen testi közelébe: mindig veszélyhelyzetben.) Nos, nem kell, nem is szabad freudista értelmezést adnunk a kínálkozó párhuzamnak, elég, ha a szemléleti egység esztétikai követelményére utalunk, s megállapítjuk, hogy Dobos ezen a ponton is (nemcsak ezen) megfelelt neki.

Az Egy szál ingben nem könnyű olvasmány, eltart egy ideig, mire az ember megszokja, s elég élesen látja a hibái mögött világító erényeket. Ennek egyik oka nyilván a két világnak a szerkezetben már halványuló, de még mindig jelenlévő különbsége, főleg a kettő eltérő helye a mítoszban, még pontosabban a városi világ kirekedése a mítoszból. Amit ugyanis fönt a városiak jelen- és jövőmítoszáről mondtunk, az túlzó fölnagyítása volt egy jelenségnek, amely a regény szövetében inkább csak nyomokban van jelen. A lakótelep rajzában leginkább a riport nyers, át nem értelmezett eszközeivel élt Dobos, és érezhető módon kívülről szemléli, nem éli eléggé ezt a világot. Ugyanakkor még ebben a regényében is sok a szó, nagy a pontatlan vagy patetikus-modoros nyelvi elemek és fordulatok száma. Statikus ez a nyelv, azt hiszem, s ha Dobos regényének mondanivalóját egyetlen föltételezett ősmondatra kellene visszavezetnünk, ebben a mondatban aligha találnánk távlatos cselekvést kifejező igét. Nem olyasmit hallunk a regény mögé, hogy ezt és ezt cselekedtük vagy ezt és ezt hoztuk létre, hanem olyasmit, hogy ilyenek és ilyenek voltunk, ez meg ez történt velünk, s általa ilyenné és ilyenné lettünk. Jelzőkből és szenvedő igékből kibontott regénynek érzem ezt a Dobos-művet is.

Ez persze nem hiba, vagy ha mégis, nem Dobost kell érte elmarasztalnunk, hanem Részben a történelmet. Dobosé és a harmadvirágzás íróié az érdem, hogy ezt a folyamatot egyre pontosabban ábrázolják. A gyógyulás — gyógyítás — előfeltétele a lehető legpontosabb diagnózis, és irodalmunk, legalább is eddig, ennek elkészítésén dolgozik.