Irodalmi Szemle, 1978
1978/9 - FIGYELŐ - — kulcs —: A Szovjet Irodalom Tolsztoj-száma
Tolsztoj monumentális szellembirodalmában”, ugyanis ez „önmagában véve is kivételes szépségű feladat, mert hiszen nemcsak a téma csábít, hanem az önmagunkba pillantás lehetősége is.” A továbbiakban Rácz Olivér párhuzamokat vonultat föl a világirodalomból, említi Heine tiltakozását a porosz militarizmus ellen, Victor Hugo tiltakozására utal a restaurált császárság talmi fénye ellen, Zola lázadására a nyárspolgári erkölcs ellen, hogy éreztesse a tolsztoji lázadások fontosságát, a hajdani cári katonatisztét a hazug romantika ellen, az osztályát megtagadó arisztokrata lázadását a kegyetlen valóság köré szőtt, áltató jóság hazugságai ellen, a népéhez hű orosz patrióta lázadását a pusztító nacionalizmus ellen. Példaként idézi a Tolsztoj-regény hősét, Hadzsi-Muratot, aki a szabadságért és a családjáért küzdött. „Tolsztoj is ezt tette — írja Rácz —: a szabadságért és nagy családjáért, az orosz népért küzdött. De ezzel egyszersmind testvéréül fogadta a népek egyetemes, nagy családját is, úgy és olyan gyönyörűséges természetességgel, mint ahogyan Hadzsi-Mu- rat tette hajdani vérbosszú-ellenfelével... a múlt ezer szállal húz vissza bennünket — írja Lenin —, de az is bizonyos, hogy Tolsztoj óta megtanultuk: nem a birtokos személyraggal ellátott »parasztjaim«-on kell segíteni, hanem a paraszton, a muzsikon. Logikai összefüggésképpen: a munkásosztálynak kellett segítenie a munkásosztályon, hogy a csalóka, felülről megcsillantott jóságábrándok helyébe a termő valóság igazsága és jőságeszménye léphessen. Tolsztoj: tanulság. Egyenértékű a történelem tanulságaival: a történelem tanulságai is akkor válnak egyértelműen érthetőkké, amikor már pontot, illetve kettőspontot tettek az események után. Minden történelmi korszak kezdet volt valaha. Tolsztoj tehát kezdet volt; kimondott valamit, amit ki kellett mondania.” A Szovjet Irodalom kitűnő Tolsztoj-szá- mának ismertetését Leonyid Leonovnak azzal a bátor és reménykedő szavaival kell zárnunk, amelyek I960, november 19-én hangzottak el a moszkvai Nagy Színházban, az író halálának ötvenedik évfordulóján: „Tolsztoj trónja üresen áll. Egyelőre sem a világirodalomban, sem a miénkben, senki sem mérhető Tolsztojhoz. De talán nem is az volt a feladatunk, hogy haladéktalanul és végérvényesen megmagyarázzuk a villámkitörésekkel, földrengésekkel, bálványok lerombolásén nak dörejével kibontakozó újat. Gyakran, a papír megsárgult kezünkben! Nem az-e a kötelességünk, hogy átmentsük a hu-, manista irodalom lámpását a legnagyobb átalakulás viharán és az utódok tudomására hozzuk, hogyan is ment végbe mindez? Még számos irodalmárnemzedék foglalkozik majd az elmúlt fél század mesébe illő napjainak és hó i tetteinek ábrázolásával és értelmezésével, ami után másmilyen lett az emberek lelke és ennek az országnak az arca. A szó nagyszerű mesterei jönnek majd utánunk, és egyikük majd egyesíti szívében a népi költészet hagyományait, az új, szocialista emberséget, a megújult civilizáció anyagi vívmányait — és ez adhat neki olyan erőt, hogy felemelkedjék a tolsztoji magaslatra, ahonnan madártávlatból látható lesz a világ kijavított és kiegészített térképe, azonkívül az is, miként írják bele az általunk átélt nehéz időszakot az emberiség nagy történelmébe.” — kulcs —