Irodalmi Szemle, 1978

1978/9 - ÉLŐ MÚLT - Forbáth Imre: Magyar költő Prágában

Jöttünk össze, és terveztünk, szerveztünk, konspiráltunk. Tartottunk egymásnak nagy szónoklatokat, de sokszor csak suttogva beszélgettünk, mert ki tudja, szörnyű titkainkat ki hová rohan denunciálni? Ezeknek az időknek eredménye: dolgoztunk, tanultunk, építettük világnézetünket és főleg — megtanultunk vitatkozni. Hihetetlenül intenzív szellemi életet éltünk. Ennek két tengelye a dialektikus materializmus és a művészi avantgardizmus problémái voltak. A magyar forradalom bukása, a német felkelések sorsfordulatai, a győzelmes orosz forradalom elég anyagot adtak politikai vitákra. S az akkori idők perspektívája ez volt: a változás! Erre készültünk, ezt tanultuk, ez forralta koponyánkat. Másrészt ekkor volt az izmusok fénykora is. A zagyva és termékeny káosznak, a tabula rasa, a dada, s minden eddigi summáris elintézése illúziójának, a szintaxisok széttörésének s a gomolygó ködfoltokban új csillagzatok keresésének. A fiatalon elhunyt Mihályi Ödön és Kudlák Lajos, a Ma munkatársai, és Spitzer Ferenc, zseniális recitátora és rendezője a maista előadásoknak, ekkor a legaktívabbak. Inkább politikusok voltak Gortvai és Weinherz és szegény boldogult Kenczler, a nagy műtörténész. Társaságunk legértékesebb tagja azonban Bauer Ervin volt, a biológus, aki ma a leningrádi egyetem professzora. Ö hozta közénk a magas tudományosság, az egzakt kísérletek és a matematikai gondolkozásmód szellemét. Az ő lakásán jöttünk össze, akiket a tudomány modern problémái is érdekeltek, akik itt is avantgardizmust kerestünk. Linksz Artúr, Marmorstein Sándor és jómagam voltunk a „doktor bácsi” adjutánsai. így megoszlott a társaság nagyjában és általában e három tevékenység körül, ki ezt, ki azt kultiválta inkább. Ennek megfelelően három helyiségben zajlott le társas életünk: az Edison sarkában, egy bizonyos „forradalmi kiskocsmában” és Bauer doktor lakásán, a cseh biológiai intézetben. Majd pedig a különböző pódiumokon, ahol verseinket szavalták, és programbeszédeink elhangzottak, s végül az egyetemeken, ahol a „nagy politikusok és költők” szorgalmasan ismételték vizsgáikat.

Jeles Edison-tagok voltak: Fekete Imre mérnök, az első magyar repülőgép-konstruktőrök egyike, kiváló matematikus és spártai jellem, és Bányai Pál, aki ekkor még más név alatt piktorkodott, továbbá Wetzler, a jó könyvek lángoló szívű propagátora, később Szilágyi András, ki az erdélyi fenyvesek gyantaszagát hozta lobogó sörényé ben, és Frank János, aki már akkor a lélekelemzés kiváló ismerője volt. Az illusztris vendégek sorából hadd említsem Bernáth Aurélt, ki akkoriban adta ki gyönyörű első grafikáit. És még jó néhányan voltak mások is, Edison-törzstagok vagy kiváló vendégek. Teljességre azonban nem törekszem. Inkább megemlítem, hogy kevés kivétellel „farkasordító” nyomorban éltünk, s éhségművészetben is avantgardisták voltunk. Ennek illusztrálására íme Gortvai egy aranyköpése, mikor egyszer délben a kávéházban látott engem, ahogy tíz deka préshurkán lakomáztam, két zsemlével. „Ni — mondta —, most ebédeli Forbáth a reggelijét, pedig a vacsorája!”

Sajnos nem térhetek ki részletesen az Edison-csoport munkásságára. Ez külön monográfiát igényelne szorgalmas magántanárok, irodalomtörténészek és történészek tollából, ilyen címekkel: „Az Edison, vagy a modern magyar irodalom fénykora”, vagy: „Társadalmi és pártharcok az Edison kávéházban”, esetleg: „Forbáth Imre és kora”.

Azonban, tréfán kívül, ennek a csoportnak értékes szellemi életét igazolja éveken át élvezett nagy tekintélye, az a szeretetteljes mód, ahogy tagjai még mindig emlékeznek ezekre az időkre, az akkor létrejött alkotások aránylag magas színvonala és szép mennyisége, de talán az is, hogy legtöbb tagjának jövője beváltotta a reményeket. Kiváló orvosok, mérnökök, művészek és politikusok lettek, közülük sokan szétszórva a nagyvilágban ...

Nos, mindegy. Tény az, hogy Prága nagyszerű éghajlata alatt úgy burjánoztunk, virultunk, mint a híres Mauthner-reklámokon a fantasztikus saláták, mik egy Gargan- tua lakomáját hivatottak díszíteni. Azonban legtöbbünk nem tudta értékelni, hogy itt valójában mint idegenek ültünk egy vendégszerető nép asztalánál, hogy ezt a gyönyörű szellemi szaturnáliát nemcsak zsenialitásunknak köszönhetjük, hanem Prágának is, ennek a szép, sajátos városnak.

És nem a külső szépsége a döntő, habár felejthetetlen, különös varázsú. Prágában a legmodernebb építészeti stílus lépten-nyomon váltakozik egy ősrégi város műemlékeivel, archaizmusával. A Hradzsin és az alkimisták utcája, a Malá Strana és a Szent Vitus-dóm, a számtalan, bűbájos régi ház, a barokk szobrok és kapudíszek, a Kampa