Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - FÓRUM - Bábi Tibor: Szimbólum és szimbolizmus

I

A heterogén formamozzanatokról megállapítjuk, hogy „mindkét esetben rendszerint észrevétlen átmenetek viszik át őket egymásba... szimbolikus műalkotás esetében a jelentéstartalom konvergálását a sokértelműségbe is az egyértelműség felé, allegorikus mű esetében... az esztétikai átélhetőség a normálforma fejlett vagy csökevényes elemei hordozzák.”

Amint látjuk, az egyértelműség felé konvergálás ellenére fenntartja a szimbolikus műalkotás sokértelműségét, s a normálforma (természetesen nem a szimbólum normálformája) kifejezésen nem gondol „a szimbólum sejtelmességének, többértelműségének kizárására”, ahogy Tőzsér állítja. Nem valami normatív igényeket támaszt a szimbólummal kapcsolatban, egyszerűen tényeket állapít meg. Ady Endre A vár fehér asszonya című versének elemzése során ez világosan kiderül: „A bús nagy szemek az Ady-vers- ben önmagában véve éppúgy normálforma, mint a feudális díszlet: az ódon babonás vár. Szimbólummá egységükben válnak csupán...” (Uo. 243. old.)

Érdekes, hogy Szerdahelyi István a Költészetesztétika című munkájában J. M. Lot- manra hivatkozva megállapítja, hogy: „A költői mű szavai... jelentésüket tekintve- többszintűek, bonyolult és többszintű szerkezetekbe illeszkednek, de egyértelműek.. Ugyanakkor utalást tesz a meghatározatlan tárgyiasság lukácsi elméletére, mely kedvező kiindulópontokat nyújthat a probléma megértéséhez.

Az allegória és szimbólum dualisztikus szembeállításával kapcsolatban Szigeti rendkívül találó megállapításra jut: „Egy sajátos quid pro quo jött létre Lukácsnál. A szimbólum képimmanens jelentése valóságimmanenciává öblösödik, az allegória képtrans cendens jelentése vallási transcendenciává.” Ugyanakkor levonja a költői gyakorlat számára feloldó következtetést: „Az allegória és szimbólum azonban csak módjai, formái kép és jelentés viszonyának. A formából pedig nem lehet közvetlenül levezetni a tartalmat. A determinációs viszony sokkal inkább a tartalomtól fut a forma felé." (Uo. 241. old.)

Érvelését nem lehet visszájára fordítani, de ha alaposan elmélyülünk az allegória meghatározásában, mely szerint: „a kép jelentéstartalma... fogalmilag kikristályosodott jelentéstartalomként van eleve megadva”, bizonyos értelemben elégtételt szolgáltathatunk Lukács Györgynek is.

A középkori viszonyok között a zsinatok és dogmák szabták meg „eleve” a jelentés- tartalmakat. Az allegória természeténél fogva vált alkalmas formává a metafizikai vallásos tárgyú költészet számára, ami nem jelent, nem is jelenthet valamiféle kizáró lagosságot. Aesopus állatmeséitől kezdve a mi forradalmi költőink életművéig (Arany János, Petőfi Sándor, Tompa Mihály) találunk épp elég allegóriát ahhoz, hogy Lukács György egyoldalú beállítását ne tekintsük mérvadónak, még akkor sem, ha felfogását csak a középkorra vonatkoztatjuk.

Fiatal költőknél gyakran találkozunk „ars poetica”-félékkel, vagy az alkotás pillanatait rögzítő sorokkal.

Valami hasonlóra bukkanunk Varga Imrénél a Ceruzavázlatok a Crusoe-szaltókhoz című versében, melyben a káosszá absztrahált bensőből marad számunkra az éj — kivetítve a külső világra — és marad a „csonka csend”. Annak ellenére, ,,-itt-ott egy hangzó mégis / megnyurgul felkúszik a salakra / holdba fonja gallyait / a Senki hűsöl alatta.” /

A költőből marad az absztrakt „Senki” és az érthetetlen kisebbrendűségi érzés, hogy a Mítoszban épp ellenkezőjébe csapjon át — mítoszba, az űr szívén taposó fiúról szólva, aki „All óriás talpakkal Európa felett”, s akiről végül kiderül, hogy „isteni talpa” van.

A vázlatok a Crusoe-szaltókhoz című versben az érzéki benyomásokból absztrahált benső — „tán jelekké tömörül, betűkké kövül.” A Bércbálványban hasonló képre bukkanunk, de már múlt időben: „Egy Irdatlan / jel / kőbe öltözött./ ”

A költő lényegében a pavlovi jelzőrendszerekkel és szemiotika! értelemben vett jelekkel kacérkodik, de annyira elvonatkoztatva, hogy valóban a szimbolisták korresponden- ciáira emlékeztet, mert a bensőt állítja előtérbe. A lírában ugyan mindig a benső kap hangsúlyt, még Lukács szerint is, de csak az epikához viszonyítva. Mihelyt a költészet filozófiai árnyalatot nyer, az így absztrahált és megárzékített benső félreértéshez, vagy világnézeti torzuláshoz is vezet.