Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - FIGYELŐ - (bodnár, tóth l.): Tollhegyen
következetlen volt: rendezésben, játékban, színpadképben egyaránt. A naturálisán berendezett színen jelképes, hajóablak-szerű volt Komoróczy szobájának ablaka, így mikor az adótiszt megjelent a magasban, először álomjelenetként hatott. Ha Barta gyönge negyedik felvonását kifogásolom kincstári humorizálásáért (a képzelt beteg Komoróczy tárgyalása saját temetéséről egy temetkezési vállalkozóval; a három nővér közül az egyik elveteti magát a haldoklót játszó adótiszttel, Komoróczyval), a rendezésben is azt látom kivetnivalónak, hogy a könnyebb utat választotta: a tragikumot teljesen háttérbe szorította, mértéktelenül nagy teret engedve így a bohóckodásnak, a közönség könnyen nevetésre fogható részét kiszolgáló színészkedésnek. A Böske udvarlóját megszemélyesítő vendégszínész, Hunyadkürti István belépője szinte a műkedvelő színészek bumfordi módján történt, szemét forgatva, fejét ide-oda kapkodva túljátszottá a gyáva kiskatonát. A szatócs Bikytől elforduló Szalay családnak nem az arca mutatta meghidegülésüket a jókedvű boltos iránt, hanem a háta- „kimerevült” a jelenet, akár egy irodalmi színpadi produkcióban. Ez a túljátszás, „magánszámosdi” az előadás csaknem mindegyik szereplőjét magával sodorta; a darabot egészében (tartalmában) aligha értették, csak saját szerep(lés)ük érdekelte őket. Ezen a vendégrendezőnek, Vass Károlynak kellett volna segítenie, s feltűnő mennyire nem tudta ráncba szedni a féktelenkedőket. A közönség nagyobb része jól szórakozott. Nálunk mindig is sikere van a nem különösen mély, a tragikumot édes lében feloldó játszadozásnak. A színészek és a „nagyérdemű” most se panaszkodnak egymásra. A közönségnek tetszett a játéktéri mulatozás, s a színészeknek pedig a nézőtér széksoraiban ülők tapsa. íme ez volt a MATESZ 181. bemutatója. Varga Imre TOLLHEGYEN A Sarló és köztudatunk Egyre gyakrabban, erőteljesebben és eredményesebben fordulunk-fordulgatunk már közeli és távoli múltunkba, mintha — végre! — többen tudatosítottuk volna, hogy hiába mozdulunk jövőnk vagy a világ felé, ha háttal állunk múltunknak. De mi van még mindig a köztudattal? Atment-e belé, aminek már rég át kellett volna mennie, és munkálnia benne? Egyik lapunk fiatal és nagyon lelkes munkatársa azt hitte a tavalyi gombaszögi népünnepélyen, hogy a több ezer jelenlévő között akad legalább öt-hat ember, akivel riportot készíthet a Sarlóról. Kíváncsi lett volna arra is, hogyan él ma e mozgalom a köztudatban, és van-e valamilyen nyoma a Sajó völgyében. Alom, álom, édes álom. Se embert, se nyomot nem talált. Mint ahogy e sorok írója sem, pedig az elmúlt években megkérdezte jónéhány riportalanyától, tud-e valamit a Sarlóról. Ja kérem ..hát igen ..., miféle sarlóról? Ne áltassuk magunkat, a Sarló nincs a köztudatban, se passzívan, se aktívan, következésképpen szerepe sincs — legalábbis közvetlen szerepe — szellemi kultúránk építésében. Tíz vagy száz ember még nem köz, legföljebb csoport. Most, az ötvenedik évforduló alkalmából többet írtunk-be- széltünk a mozgalomról, de már aligha pótolhatjuk sokéves mulasztásunkat, melynek következménye a fennebb jelzett jelenség is. Bizonyára más lenne a helyzet, ha sajtónk, rádiónk, valamennyi magasabb fokú iskolánk tágabb teret szentelt volna a Sarlónak, ha másképpen nem, hát megmegismételvén történetéből a legjelentősebb mozzanatokat, a ma is hasznosítható, haladónak számító törekvéseket, eszményeket. Az Ismétlés a tudás anyja. A köztudásé Is. Ez utóbbi megjegyzést — meg azt is, hogy egy újszülöttnek nemcsak a viccek lehetnek újak — a Kossuth Rádió világ
