Irodalmi Szemle, 1978
1978/8
JAKOBY GYULA Él Kassán egy kedves, bölcs ember, aki most töltötte be élete hetven- ötödik évét. Ez az ember ]akoby Gyula festőművész, és a fél keze gyermekkora óta béna. Lehet: épp ezért lett festőművész. Az apja hentesüzletében és más kereskedőknél is markosabb legényekre volt akkoriban szükség. Tulajdonképpen a festészethez is kevés a fél kéz, egy életen át gyötörte is ez a hiány, mégis: nemcsak egyszerűen festő, hanem igazi nagy művész, festőművész lett. Festőművész a szó legtisztább és legnemesebb értelmében! Egy életen át a legegyszerűbb vásznon, később pedig a vásznat helyettesítő táblákon művelte az emberi csodát: olyasmiről szólt, amit csak ő lát és amit csak ő tud el mondani. Kitüntetésekkel nem nagyon halmoztuk el, éppen csak tudtuk, hogy van. Valahogyan értetlenül álltunk meg zaklatott, vibráló vonalai, áttetsző, elementáris színei, furcsa, vicsorító alakjai előtt. Sőt, sokszor talán még annak is örültünk volna, ha nincs, ha nem lett volna, és még a hozzáértők véleményét sem fogadtuk el. Ők ugyanis kezdettől fogva és ritka sokaságban — ami csak nagy művészekkel szokott előfordulni — birkóztak a mondanivlójával, stílusával, nagy és megdöbbentő szimbólumaival, és tanulmányokban, sőt, monográfiákban próbálták felhívni rá a figyelmet. Jakoby Gyula közben szívósan dolgozott: küzdött önmagával és az anyaggal, s rendszeresen megismétlődő kiállításain számot adott eredményeiről, amelyek nagy-nagy mélységekbe és megrendülésekbe engedtek betekinteni. Önmaga és környezete viszonyát vizsgálta. Hetvenöt évet élt ugyan abban a városban, és míg ő szerette és talán imádta is szülővárosát, a város egyre változott és másult: végül már már idegenként jártkelt az ismerős falak között, a meghitt utcákon. Művészete is változott közben. A leíró, elbeszélő képeket a psyché, az emberi lélek megjelenítése váltotta fel. Bölcs és tiszta emberséggel, sejtelmesen-színesen elmosódott foltokkal kezdte kifejezni legmélyebb és legmegrázóbb mondanivalóját, és ezt már olykor nemcsak hogy érteni nem értik, de nem is akarják megérteni az emberek, mert ezen a néhány vonáson, a szemek helyére pingált foltokon keresztül olyan dolgokkal kell szembenézni, amelyek bizony nem a legderűsebbek. A rogyadozó lábakkal kapaszkodó, elesett szamárkára vagy a Kettesben című kép tiszta, nagy: sárga és vörös foltokból kitekintő két emberi alak ijedt szépségére gondolok. Ez már több és más, mint amit stílussal, kifejező eszközökkel szokás magyarázni. Itt az életről esik szó: innen és túl a halálon; a felkiáltójeles, a kérdőjeles boldogtalan-boldog élet okán. Köszöntsük hát a mestert hetvenötödik születésnapján és próbáljunk magunk is tiszák és nagyok lenni. Németh István
