Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - FIGYELŐ - (gágyor, tóth l.): Tollhegyen

TOLLHEGYEN Tandalóra „Tandalóra nem kaukázusi királylány .. idézgetem kamaszkori olvasmányaimból Mórát. Irigylem is bölcsességét, még ki­oktató soraiból is humor és szeretet ér­ződik. Istenem, a régi szép idők eltűntek, mint a kaukázusi királyleányok ... Csak az a rettenetes „Tandalóra” maradt köz­tünk! Micsoda hát ez a „Tandalóra”? „... a népdalokat át kellett költeni tan­dalokká. Én például — írja Móra — csupa ilyen nemesített tandalt tanultam annak idején s ennek köszönhetem, hogy öreg koromra se jutok zavarba, ha vidám társaságban meg kell vallanom, mi az én nótám. Ez az ni: Lyuk-lyuk-lyuk-lyuk — lyukas a kis táskám közepe, Kiesett a tankönyvem belőle, Elvesztettem könyvem, az olvasót, Nem az a tanítóm, aki vót. Ez szép is volt, magyar is volt, s az ártatlan lelket sem rongálta meg. Belőlem éppen ezért vált ilyen erkölcsös ember, mert ilyen daldarabokon növekedtem a tandalórákon.” Nem ilyen humoros, de sokkal alapo­sabb Kodály műve a zeneoktatásról, oly­annyira alapos, hogy példája Japántól Kanadáig hat, sőt — s ennél többet alig­ha lehet bizonyítékként mondani — még saját hazájában is. Ma már tehát Közép- és Kelet-Európa oktatási rendszereiben a „tandalóra ellenesség” a hivatalosan tá­mogatott irányvonal. Nem kívánom rész­letezni Kodálynak ezt a kemény harcát, amelyet a giccs ellen s ezen belül a „Tandalórával” fémjelzett giccsvariációk ellen vívott. Nagy harc volt, ádáz és hosz- szú küzdelem. Bizonyítja az ezzel kap­csolatos irodalom tömege. „Tandalóra” ez a zeneszörny, ez a pe­dagógiai bóvli halhatatlan. Legalábbis mos­tanáig. Mert hiába vannak esztéták, szak- felügyelők, hiába a tudományos alapokon nyugvó zenepedagógiai oktatás, Tandalóra él, virul. Egyre fölismerhetetlenebb alak­ban toppan elénk, a halhatatlanok boldog­büszke ragyogásában. Itt most nem csu­pán a csasztuskákra, a kassai TV stúdió Arany kapu (Zlatá brána) műsorára, vá­lasztási nótákra, osztályindulókra gondo­lok, de arra is, hogy négy év óvodai ok­tatás után az alapiskolás nebuló elfelejt énekelni, vagy ha énekel valamilyen isko­lai csoportban, nem ritka, hogy Ritka bú­zát. Vagyis az óvoda zeneoktatási szín­vonala visszaesik az iskolában. Mire egy- egy korcsoport — melynek valamennyi tagja énekelt az óvodában — leérettségi­zik, közülük, már csak néhányan tudnak s szeretnek énekelni. S hogy nem vagyok óvodapárti, bizonyítja, hogy a legretten­tőbb példát a Tandalóra ősi, eredeti for­máját egy mai óvoda könyvéből idézem a legrészletesebben. Forrai Katalin munkája, az Ének-zene az óvodában, egyike a legsikerültebb se­gédkönyveknek. A szerző mindjárt a beve­zetőben felsorol negyvennégy dalt, hogy ezeket és az ilyen dalocskákat törülni kell az óvodák tananyagából (mutatóba három cím: Egyszer volt egy kemence, Nyuszi ül az ágon, Jaj de magas.) Van helyettük rengeteg jobb és más dal hang- terjedelem és szöveg szempontjából a gyermekeknek inkább megfelelő. Jó forrás a Magyar Népzene Tára l. kötete (Gyer­mekjátékok). Ez a könyv közel 1200 gyermekdalt tartalmaz. Lapozgatom, nézegetem a könyvet, bólo­gatok a nyomtatott oldalak fölött, ám ugyanakkor elriaszt a kézzel írott meg­jegyzések, „javítások” tömege — mert ilyen is van —, amit egy avatatlan kéz rótt a sorok közé, lapszélekre. Az olyan aktuálizálások még csak hagyján, hogy „szánt a babám a košicei határon”. De a népköltészeten és a műköltészeten is iga­zít a névtelen korrektor. (Az eredeti szö­veget zárójelben közlöm) „Érett gyümölcs hull az ágról. (Zörgő levél hull az ág­ról.) Száll fel (szárnyal), dolgozó nő (Édesanya); évzárónak napja, nők napja (anyák napja). Fölösleges a magyarázat, hogy jószán­dékú aktualizálás örvén születtek e bal­költészeti fogások. De lapozzunk tovább: A hajnali harangszónak gilin-galan-gója Hirdeti, hogy itt a farsang táncszezonja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom