Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - MŰHELY - Karsay Katalin: Poétriák a Három veréb hat szemmel című antológiából
Mint gyors szarvast ha vadász sért És dárdája szívére ért, Béfut havast, ligetet, tért, A seb mérge hogy hozzá fért. Mint szarvasnak, úgy van ügyem, Sebes is szomjú is lelkem, Szemeimet égre vetem, Panaszimat miként kezdjem? Sorsa kényszerített bűnök szaggatják fel újra és újra a sebeket. A vívódó költőnő egyedüli támasza, vigasza a hite a megbocsájtásban. Finoman színezett képecskék galériája ez a költemény. A lágy tónus, az egymásba illeszkedő szóképek harmóniája keserű kiáltást, felszabadulás után vágyó erőket rejteget. Csak ha lebontjuk a takaró-réteget, találjuk szembe magunkat a perlekedéssel, a megaláztatásokba, érzelmi kiszolgáltatottságba beletörődni nem tudó asszony vergődésével. A költemény formája — strófánként ősi nyolcasok csoportrímmel —, a szabályos ritmus folytonossága régi fohászokat idéz. Az alexandrinusban írt Siralmas ének, az első két versszakot kivéve, képileg kevésbé gazdag. Az egész vers a bűnbocsánat reményében írt nagy ima. Apellációja: nagyobb bűnösök is nyertek bocsánatot, lelki nyugalmat. Apafi Mihályné Betlen Katalin Balassi, Zrínyi mellé tartozik — véli Weöres Sándor. Ha ez igaz, akkor nagyon nagy a mulasztásunk vele szemben. Az 1947-ben, 92 éves korában elhunyt Czóbel Minka rejtélyes jelensége irodalmunknak. Ellentmondásos lélek, visszafogott lánggal, ki nem nyitott csapokkal. Impresszionista versei csupa lágyság, csupa pasztell-szín: „... Mednyánszky László ... tanította képlátásra.” Valóban, nem egy verse vászonra kívánkozik. A kézvonás nem határozott, kemény, hanem inkább a finom, lágy vonalvezetés jellemzi a képet. A színek néhol egybemosódnak, az egyik megbúvik a másik mögött. Czóbel Minka az én-keresők közé tartozott. Igazi önmagát kereste, néha mégis visz- szarettent... Elvont, misztikus, vágytalan — majd hirtelen túl realisztikus, szinte naturalista. Rejtély, hogyan írhatta meg Czóbel Minka a Virrasztót, ezt a „rémfantáziát”, aki még a tiszta szenvedélytől is távoltartotta magát... Czóbel Minka nem egyértelmű egyéniség, és az Antológia-beli versei csak hozzávetőleges képet nyújtanak róla. De újrafelfedezése már megkezdődött. (Boszorkánydalok. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974). Karay Ilona (1866—1881) a nagy „szenzáció”. Valahogy tényleg világgá kellene- kiáltani, vagy legalább országgá, ezt az érdekes, 14 éves korában öngyilkos költőnőt. A megbolydult családi élet, a visszahozhatatlan béke hiánya teszi Karay Ilonát, a gyermeket éretté, pesszimista felnőtté: Tövisesek az élet útai, Véres marad a föld lábad nyomán. A magas fokra felhevített érzelem, az önmagából táplálkozó, s egyre falánkabb plátói szerelem elviselhetetlen volt: „Szívem nagyon forró kezd lenni, azt akarom lehűteni.* Ezzel okolta meg halálát. Ablaktáblája — asszonylélek — Fényből telve, mit rávetett Éj s nappalok elváltozó világa, Hajnal rózsás fénye, és est homálya, Tűnő visszfény: emlékezet. (Fehér hyacinth tükör...)
