Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Tóth László: Egy színház és vidéke (A MATESZ jubileumára)

fejlesztésének, új drámaíró tehetségek fölkutatásának ügyét. Miképpen valósult meg ez a program, mit mutatnak ezzel kapcsolatban a számok? Az a tény, hogy a 25 évad alatt leggyakrabban játszott szerzők között négy csehszlovákiai magyar drámaíró nevét is megtaláljuk, önmagában is bíztatónak látszik. Sőt négyüknek eddig 15 bemutatója volt a Magyar Területi Színházban. De az övékén kívül csak négy további csehszlovákiai magyar művet mutatott bei a színházunk. S a 19 bemutató valójában csak 15 színművet fed — a tizenkilencből ugyanis ikettő felújított bemutató, kettő pedig irodalmi összeállítás volt. Sőt a hat szerzőből öt íróink idősebb nemzedékeihez tartozik. így már jóval kevesebb okunk lehet az elégedettségre. Mégpedig nemcsak amiatt, mert Mészáros László egyik — idevágó — tanulmánya 40—50 hazai magyar színművet jelez az elmúlt 30 évben, s ezen — feltételezése szerint — 12 szerző osztozik. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy e 40—50 színmű között alig akad a fentinél több olyan, ami bemutatható lenne. Ezek a tények a kezdeti program megvalósulatlanságát jelzik. „Vékonyan csörgedezik a csehszlovákiai magyar drámaírás patakja” — mondogatjuk egyfelől; a színházban és a színház körül nem alakult ki a drámaírásunkat ösztönző légkör, színházunk részéről alig van igény a csehszlovákiai magyar drámára — halljuk másoktól. Az ilyen vélekedések azonban — bár igaznak tűnnek — csak féligazságok. De mögöttük mindenképp 'keserű tapasztalatok állnak — egyik részről is, másik részről is. A kellő összhang hiánya, a kölcsönös bizalmatlanság, személyes sérelmek tették egészségtelenné eddig a színházunk és irodalmunk közti viszonyt, akadályozták — mindkét részről — a kétoldali és harmonikus fejlődést Aztán tapintatosan azt is szoktuk mondogatni, hogy a dráma nehezebben születik, mint a vers vagy széppróza; a drámaíró lassabban érlelődik, mint a költő vagy prózaíró. Ez megint csak féligazság és mit sem változtat a tényeken. Továbbá: sokáig abban a tévhitben voltunk, hogy a Magyar Területi Színháznak többek között a csehszlovákiai magyar drámairodalom fujlődésének elősegítése, alkotásainak színrevitele is feladata. Már színházunk 15. évfordulója körül jártunk, amikor — tudomásom szerint a sajtóban először — elhangzott a felismerés: elsősorban ez a feladata. De erre sem történt, erre sem mozdult semmi. Mert a lehetőség — évadonként egy, esetleg kettő, netán három csehszlovákiai magyar drámának is helyet biztosítani a dramaturgiai tervben — önmagában még nem jelent sokat. A lehetőséggel élni kell, s közös erővel — színház és irodalom összefogásával — elérni, hogy tudjunk is élni vele. Erre vonatkozóan a színházvezetőség és a dramaturgia részéről már megszülettek az első megvalósítható, s az eddigi előítéletektől mentes elképzelések, célkitűzések. Vajon megvan-e íróink, irodalmi fórumaink és intézményeink részéről is ugyanennek az igénye? A közeljövőnek kell választ adnia erre a kérdésre.

írásom megszabott terjedelmét ezzel kimerítettem. Anélkül, hogy érkezésem és lehetőségem lett volna szólni területi színházunk megalakításának negyedszázados jubileuma kapcsán nemzetiségi színházkultúránk és színháztudatunk történetének, fejlődésének és jelenlegi helyzetének számos alapkérdéséről. Nem szóltam színházunk gazdasági szerkezetéről, anyagi-műszaki bázisáról, a műhelyek munkájáról és gondjairól, a színházszervezés és színházvezetés jónéhány fontos kérdéséről, a színház és a komáromi városi és járási szervek kapcsolatáról. Nem részleteztem a színház sajátos helyzetéből adódó specifikus feladatait, problémáit. Nem elemeztem játékstílusának, színházi törekvéseinek változásait, s nem részleteztem a sajátos profil megteremtését érintő elképzelések alakulását sem. Nem érintettem azt sem, hogy milyen helyet foglal el területi színházunk a nemzetiségi kultúránkban és szellemi életünkben, s vannak-e egyáltalán sajátosan nemzetiségi vonásai és melyek ezek. Nem foglalkoztam azzal, hogy színházunk vállalt-e szerepet a két háború közti haladó csehszlovákiai magyar drámairodalmi és játékszíni hagyományaink, esetleg a mai Szlovákia területére eső, 1918 előtti játékszíni hagyományok ápolásában, folytatásában. Nem foglalkoztam színikritikánk fejlődésével, hatékonyságával, s a színház és színikritika egymásra hatásával sem. Nem fejtettem ki — éppen csak hogy egy-két vonatkozásában érintettem — a Magyar Területi Színház és a csehszlovákiai magyar színházkultúra és színháztudat fejlődésének perspektíváit, lehetséges irányait, nem méltattam a színház művészeinek a műkedvelő színjátszó mozgalmunk fejlesztésében vállalt szerepét. És nem jutott hely egy sor további olyan kérdés taglalására sem, amely a bevezetőmben említett — elképzelhető — monográfiának