Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - Duray Miklós: Osztényi Leander porcelánjai
Duray Miklós OSZTÉNYI LEANDER PORCELÁNJAI A megjegyzésre méltó nevet emlékezetünkben tartani lelkiismereti kérdés, de inkább kellemes kötelesség. Ezért jegyezzük csak föl ide Osztényi Leander nevét. Ez az olaszos nevű művész-iparos ember a Cseh-Érchegység alatti hatalmas medencében kialakult porcelánipar nagy öregje. Nyugdíjazásáig a lesovi központi laboratórium porcenlánfestője és acélmetszője. Ez egyben azt is jelenti, hogy a Karlovy Vary környéki porcelángyárak egyedüli acél-klisé készítője és az exkluzív külföldi "megrendelések, hivatalos ajándékok alkotó mestere. Követője a régi acélnyomásos technikának, amely a drágább porcelán tárgyak díszítésében ma ismét szerepet kapott. Osztényi Leander Vágfarkasdon (Vlča- ny) született 1911-ben. Tehát abban a lát- szat-nyugalmú országban, melynek törvényszerű, de tragikus széthullása sorsok útját szabta meg azonnali vagy későbbi hatállyal. Ahhoz, hogy Osztényi Leanderből „karlsbadi” iparművész lehessen, tehetség és a művész-hajlam kellett és sajátos sorsformáló körülmények. 1924-ben Osztényi tizenhárom éves korában, egy nyári napon dobolta ki a vág- farkasdi kisbíró a rektor fiának első kiállítását. „A vágfarkasdi gazdáktól nem kaptam megbecsülést”, emlékezik vissza az iparművész. Egyedül a zsidó Schultz Móric „sörgyáros” vásárolt tőle képet. Nem tudni, miért. Talán azért, mert megtetszettek neki, vagy talán azért, mert apja jó barátja volt. Meglehet, hogy valóban jók voltak azok a képek. A fiatal rajzol- gató embernek az a vásárlás sokat jelentett, elsősorban kedvet, erőt a további munkához. De az emberről is kialakulhatott értékítélete; a gazdag kocsmáros ugyanis egy limonádéért vásárolta meg az egyik képét. Ez után az első „tárlat” után még szívesebben rajzolt. Később Harmos Károly tanítványa lett Komáromban. Négy évig látogatta a Harmos-féle különórákat. Közben érettségizett, majd Pozsonyban az ún. abitúriens kurzuson tanítói oklevelet szerzett. Először Negyeden tanított (itt meg is nősült), majd Szelicére került. Itt érte az Osztényi családot a második világháború és a felszabadulás is. De a győzelem tavaszán a csehszlovákiai magyar tanítók nem lélegezhettek föl. Osztényi feleségével együtt állás nélkül maradt, holott ekkor már két gyerekről kellett gondoskodnia. Hogy családja megélhetését biztosítsa, képeit árulta. Természetesen, az ilyen próbálkozás sikertelen maradt, mert az akkori csehszlovákiai magyar falu nem igényelte a művészetet. Egy hosszú munkanélküli esztendő és nélkülözés után került kezébe a sorsdöntő újsághirdetés: porcelánfestőket kerestek a Nová Role-i (Neue Rolau) kerámia gyárba. „Mikor 1946-ban eljöttünk, semmink sem volt. Kölcsönkapott kabátban indultam el. Az ecsetemet aktatáskámba téve, annyit mondtam a feleségemnek: ebből fogunk megélni.” Osztényi Leander nem az az ember, akit a művészi megszállottság gyötör, emészt és pusztít el. Nem az, aki egész életét, családját, sorsát, tehát mindenét a művészetre teszi fel. Ő a művészetet magához kényszerítette, szolgálatába szelídítette. A szó legszorosabb értelmében alkalmazott művészetet művel: a művészetet az élethez alkalmazza. Ez a megélhetése. No de ne értsük félre, ez nem a művészet iránti tiszteletlenség és lebecsülés. Csupán más szinten érzi a művészetet, és szeret élni könnyedén, vidáman. Nagy erény ez, magában véve már ez is művészet. Hosszabb beszélgetésünk folyamán többek között ezt mondta magáról: „Én sohasem szerettem dolgozni, csak szórakozni. A rajzolás is szórakozás.”
