Irodalmi Szemle, 1978

1978/7 - Csanda Sándor: Búcsúbeszéd Bábi Tibor ravatalánál

nisége műveiben csúcsosodik ki, s ez jelenti Bábi Tibor valódi személyiségét is. Mi, közeli munkatársai, tudjuk róla azt is, hogy rendkívül mélyen érző, magatartásán és írásain szinte az önkínzásig sokat gyötrődő ember volt, aki éjszakákon át nem aludt, hanem gondolataival kínlódott, önmagával is vitatkozott. Élete vége felé egyre inkább érezte a halál elkerülhetetlen, feltartóztathatatlan közeledését. Amint Mindig csak út voltam című verse is igazolja, világosan látta végzetét, de megmaradt benne a költői „ágaskodás”, öntudatos tiltakozás is, s búcsúzóul engedjék meg, hogy ezt a költeményét idézzem:

Mindig csak út voltam vagy híd,

dübörgő, súlyos láb alatt a szerény kövezet. Jó lenne már

egyszer azt érezni,

hogy a cél is — én vagyok.

A hajam őszül, fogam odvas;

kimúlok egy nap, mint az elkoptatott, szegény szerszámok egy nap majd ott felejtenek

valami ócska polcon a megrozsdult szögek közt, poros pókhálók mögött.

Szigorú

a rend anyagcseréje; fölszítt lassan és elemészt, mint olaját a viharlámpa.

Nyersanyag vagyok a nyersanyagban: egy csepp a soksok csepp között.

Önnön fényében

tán meg sem érzi hűséges különfényemet. Csak egy vigasztal: a vihar se veszi észre, hogy árva különfény vagyok.

Végtére is:

az út, a híd is él, önmagáért is világol minden fény, s az elhasznált szerszám is hadd pihenjen. így jó. Törvény és rend ez is: minden különlét

kikötője a temető, s oly mindegy, féreg vagy rozsda esz meg.

Mégis ágaskodom,

sikoltok, fájok mégis, mint legelő barom nyelve alatt a fű.

Ezekkel a szép, költői soraiddal búcsúzunk Tőled, kedves Tibor, s ígérjük, hogy műveidet nem felejtjük el. Alkotásaidat tanulmányokban, irodalomtörténeti értékelésekben fogjuk elemezni, feldolgozni.

Csanda Sándor