Irodalmi Szemle, 1978

1978/6 - FÓRUM - Ratkoš, Peter: Az ősi Nyitráról és környékéről szóló tanulmányhoz

gal, nemcsak tévedésről tanúskodik, hanem talán a tények szándékos kiforgatásáról is. Nyitrán állítólag már 877 előtt a slavnikok tartózkodtak, akik Svätopluk halála után állítólag oda újra visszatértek. Minden pártatlan olvasó felteszi a kérdést, miért „írta le” Nagy P. 894 után I. Svätopluk követőit, tehát még hamarabb, mint ahogy Árpád népe, illetve az árpádkori krónikások „felszámolták” volna őket.

A fejezet vége előtt az olvasó megtudja, hogy Nyitra és Nitrava két különböző, földrajzilag egymástól távoleső helység; ezzel kapcsolatban a szerző figyelmét elkerülte, hogy Wichinget 880-ban nem „Nitravensis” hanem „Nitrensis” egyházának püspökévé választották, ami arról tanúskodik, hogy ugyanannak a helységnek már az ősmagyarok bejövetele előtt két névalakja volt. A rövidebb formára utal a Cividalei evangeliáriumban levő „Nitrabor” név is. Az érem másik oldala az, hogy a szerző egy, a 824. évhez kapcsolódó hamisítvány alapján erőszakkal igyekszik Nyitrára és Biskupice — Püspöki — Vetuarra püspökséget helyezni.

A fejezet végén így az olvasó megtudja, hogy miért volt szükség a korabeli források többszörös kiforgatására és tagadására. Féligazságok és félremagyarázások nyaktörő útján kellett volna megerősítést nyernie Nagy P. alaptalan feltételezésének, hogy Biskupice — Püspökin „avar" püspökség volt. Az „avar” püspökség feltételezése történelmileg sehogyan sem helytálló. Abban a térségben ahol Anno passaui karpüspök működött, ilyen nem létezett. Igaz, hogy Anno 833—836 között a passaui püspökség számára megszerezte a világi feudális uraktól a Lajta menti Schönbrunn környékén a Bécsi Erdő keleti lankáin elterülő birtokot, vagyis ezek a birtokok tehát a Duna jobb partján lévő római út mellett feküdtek nyugatra az osztrák Königswarte és a szlovák „Prešporok” között lévő Dunai vízválasztótól.

A harmadik fejezetet — „Árpádtól Könyves Kálmánig [900—1114)” — Nagy P. Anonymus szövegének parafrázálásával kezdi Nyitra várának és váraljának Árpád és kísérői általi elfogalalásáról. Sajnos nem hangsúlyozta eléggé, hogy Anonymusnak a 12. század végén kitalált szövegéről van szó, amelyet a 9. és 10. század fordulójára vonatkoztat. Nem lehet egyetérteni azzal a nézettel, hogy a 10. századi Nyitráról nem lehet semmit mondani, mert már eddig is feltártak ott temetkezési helyeket, sőt épületmaradványokat is, igaz, hogy eddig keveset írtak róluk. A templomi kultuszok (szt. Emerám, István, Márton, Hypolit a Zoborhegyen) is a nagymorva lakosság kontinuitására utalnak. Egyszóval többet kellett volna beszélni Nyitráról, mint városi agglomerációról, amelynek nagymorva eredetű alkotórészei egészen a fejlett feudalizmus koráig fennmaradtak. A síkterületeknek az ősmagynrok általi elfoglalása és az utak békéjének megzavarása ellenére sem lehet a 10. század második feléig elmondani, hogy ide az élet csak az új bevándorlókkal tért vissza. Hogyan magyarázhatnánk akkor meg azt, hogy I. István a zoborhegyi kolostornak adományozta Nyitra s talán Tren- csén vármegye vámszedési jogait (a határszélieket is), ha nem lett volna itt lüktető gazdasági élet, amelyet alátámaszt egy (P)REZLAWA CIVITAS feliratú éremlelet is, amelyről a szerző hallgat. Ha már valaki a múltat tudományosan kutatja, akkor nem szabad könnyelműen átsiklania a Zoborhegyről, Fülöp apátról és az ő „monasterium Zobur nominatum”-áról és főleg Svorad remetéről szóló Mór püspök által írt legenda szövege felett sem. Ha egyetértenénk a szerzővel abban, hogy a zbor (zobor) szn gyülekezőhelyet jelent, akkor R. Holinka tanulmánya után köteles lett volna elmondani, hogy „Zoerard” eredeti neve Svojerad (a 11. század utáni későbbi alakja Svorad) volt. Nem említette a szerző a 11. századból származó, Benedek remetéhez intézett imák szövegét sem, ahol úgy beszélnek róla mint „egész törzsünknek a gondviselőjéről”, vagyis a Nyitra és a környékbeli birtokosok gondviselőjéről, egészen Trea- csénig.

A szerzőnél elsikkadt Nyitrának az a jelentősége, amelyet mint kora feudalizmus kori központi helység játszott Magyarországon Esztergom, Veszprém, Székesfehérvár és Pécs után. Tulajdonképpen mégiscsak az Árpád-ház mellékágának (Vazul) és a határőr hercegségnek (Béla és Géza) volt a székhelye. Az utóbbiak katonasága 15 vármegyéből jött össze. Itt verték a Nagy P. által említett kálizok (chorezmiak a Kaspi-tenger mögül) s talán a zsidók is (Zsidódomb) a jó minőségű hercegségi dénárokat. Ezenkívül prépostság volt itt Emerám, a 11. század első harmadától pedig András-Svorad és Benedek kultuszával.

Igen furcsa, hogy Nagy P. I. Géza keresztény nevét, a Magnust, Nagynak fordítja,