Irodalmi Szemle, 1978

1978/6 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Fábry és Szalatnai véleménycseréje a Sarlóról és irodalmi kérdésekről

azzal is magyarázható, hogy a kommunista lapok hasonló elvi ellenszenvvel szoktak írni szociáldemokrata szerzők cikkeiről. Szalatnai a Van menekvés című kötete (1932) végén többek között ilyen megjegyzést fűz a vitához: „A megírása a dolognak kissé felbőszítette Fábry Zoltánt... Azt hiszem: az ötéves tervet mások hamisítják meg, én őszintén nagy, emberformáló hatását hirdetem.” (i. m. 192. 1.) Ettől kezdve a harmincas években következetesen kritizálták egymást a sajtóban is, s míg Szalatnai bírálataiból nem hiányzott az elismerés sem, Fábry a Magyar Napban Szalatnai-akadémia? címmel éles támadásban is részesítette az írót a Masaryk Akadémiában kifejtett tevékenysége miatt. (1936. márc. 5. 4. 1.)

A pozsonyi író Fábry Korparancsát ismertetve a Magyar Figyelőben fejti ki bíráló nézeteit: „Valóban: Fábry Zoltán, a kritikus mindig hangos szavú volt. És egész kritikai mitológiát termelt ki magának, kurta-furcsak új szavakat és soká szent homályban tartott hivatkozásokat az Abszolútra, a fő textusra, amit be kell tartani. Sosem ismerts el az esztétikai mérték szokásos uralmát az irodalomban, mindig többé-kevésbé ellentétben volt a Ľart pour l'art-val, az írásmű emberi tartalmára és a társadalom elhivaíá- sára fordítva gondot és figyelmet. Mindig tagadó volt s a tagadás nagy hévömlésében. érdekes és sajátos. így természetesen nemcsak hamar hírt keltett maga körül, ami a tagadással néha sokkal könnyebben megy, mint az alkotással, hírt, fontosságot, sőt szenzációt is (egy pozsonyi napilapban megjelent cikke nevezetes sajtópört vert fel), de fájdalom sorompókat is csinált magának. Ez a hév mintha örökre mozaikra törte volna munkásságát. A férfikor érett, erős delelője felé ennél nagyobb és új alkotást vártunk tőle! De hogy a jellemzésnél maradjunk, meg kell állapítanunk, hogy Fábry mindig bizonyos skolasztikává is akarta tömöríteni magát, ami a lényegében sokszor értékes és igazságos harciassága mellé odalopta hozzá az ilyenkor nehezen kikerülhető pózt is.” (1934. 3—4. sz. 165. 1.)

A két írónak a felszabadulás utáni baráti levelezéséből és egymást kölcsönösen méltató cikkeiből úgy látszik, hogy Szalatnai is hatással volt Fábryra, főként a humanizmus, az „erkölcsi realizmus” fokozottabb elismerésében és hangsúlyozásában. Fábrv először Szalatnainak Petőfi Pozsonyban című tanulmányát ismertette, méltatta; Petőfi az eszmélés városában címen. (Oj Szó, 1949. ua. Hidak és árkok című kötetben). Később a Stószi jegyzetekben mintegy revidiálva korábbi kritikáit, így jellemzi az akkor már Budapesten élő írót: „A hatvanéves Szalatnai — noha 1948 óta Budapesten él — annyira tartozéka ma is a szlovákiai magyar irodalomnak, hogy szinte érthetetlen: lapjaink miért nem vettek tudomást ez évfordulóról. Amikor először találkoztam vele, még diák volt, egyetemista, de már írt, ágált, szervezett: a Sarló érlelődő ideje volt ez. Szalatnai tanár lett és író, pedagógus és kritikus. A csehszlovák—magyar kultúrközelí- tésnek alig van nála hivatottabb művelője... Stílusa megvesztegetően ragadja meg az embert. Az íráskészség e felső foka magával hozza a megjelenítés művészetét, az atmoszférateremtés képességét.” (Stószi délelőttök, 312—313. 1.)

1948 után Szalatnai is több írásában, lírai hangon, régebbi bírálatát feledve szól Fábryról, legrészletesebben a 70. születésnapjára írt Fábry Zoltán ablaka című esszéjében (Kortárs 1967. 8. sz.) Későbbi barátságuknak van egy különös, s eddig még publikálatlan dokumentuma is, amely egyike Fábry utolsó írásainak. 1969-ben Szalatnai a Hér-ben Verstévesztés, úttévesztés címmel kritikát írt az ifjú szlovákiai költők neo- avantgardista kísérletezéseiről, amelyek a Sarló lapját idéző Vetés-rovatban jelentek meg az Irodalmi Szemlében. A kritikus konzervatív és nemzeti szempontú véleményére durva hangú verssel reagált a Népművelésben az egyik kezdő tollforgató. Erre felelve írta Fábry Szégyenfolt című cikkét, amely hagyatékában, kéziratban maradt fenn. Az írás lényegét summázó, befejező sorokat idézzük tanulságul: „Amilyen a vers, olyan a jövendő: mondottuk bevezetőben. A. P. verse ma nemcsak egy antológia hitelrontója, de a szlovákiai magyar ifjúság s ezen túl az egész szlovákiai magyarság szégyenfoltja. Söpörjétek le az asztalról! Sikáljátok tisztára, hogy nyoma se maradjon a foltnak. Tiszta asztalt! Emberséget, tisztességet. Emberek voltunk, vagyunk és maradunk emberek és nem — disznók! Egy vers címet tévesztett. Kézbesíthetetlen. Elfogadhatatlan. Dobjuk vissza — postafordultával — a feladónak.”