Irodalmi Szemle, 1978

1978/6 - ÉLŐ MÚLT - Sándor László: A Sarló írói és művészei

tán a regény megjelenésekor — joggal — háborodott fel a kiadói önkény megnyilvánulásán. A Korunkba fulmináns cikket írt az esetről:

„Évekkel ezelőtt egy fiatal szlovenszkói tanító elküldte regénykéziratát, és meit erre mifelénk a könyvkiadás még mindig az író magánügye, megkért, hogy amennyiben a regényt jónak találom, írjam meg az előfizetési felhívást. A regény jó volt — az iskola szociális gyökereit tárta fel a diáknapló élményszerű hangján — a jóakaratú emberekhez intézett toborzó felhívást tehát nyugodt lélekkel megírhattam. De az előfizetési ívek nem mehettek szét, és így a regény nem jelenhetett meg. Amikor most ugyanennek az Ilku Pálnak a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság kiadásában Lendület címmel megjelent végre egy regénye, érthető örömmel és érdeklődéssel kaptam utána. Örömöm fokozódott, amikor olvasás közben ráismertem a régi kéziratra. Végre! De az öröm korai volt: a regény zökkenőkkel bosz- szantott. A mese nagyjából a régi volt, de a vonalvezetés megváltozott. Valami hiányzott ebből a regényből. A lelke, a gerince, ami kiemelte, megkülönböztette... Itt valaki, vagy valakik rettenetesen belegázoltak és hamisítottak... A téma szociális valóság a csonkítás tehát érthető. Ilku regénye nem egyszerű diákregény. A matúrára készülő nyolcadik osztály „dinamikus” légkörében az élet tükröződik a maga szociális valóságában ... A diákok és ifjúmunkások találkozása, közösségtudata és adottságokból fakadó szolidaritása eredményezte a „lendületet”. A csonkítás a lendület erejét törte meg.”10 A regény csak a felszabadulás után jelenhetett meg eredeti szövegével. Ekkor kapta vissza eredeti címét is: Az osztály zendülői.

Ilku Pál a harmincas években élénk publicisztikai tevékenységet fejtett ki a csehszlovákiai baloldali sajtóban. írt vezércikkeket, cikket, riportot. Két ifjúsági színdarabja is megjelent a beregszászi jóbarátom Kiskönyvtára kiadásában A munka himnusza és az Anyaszív (1934) címmel.

A valóságirodalom markáns képviselőjeként tűnt fel a harmincas évek legelején és csatlakozott a Sarlóhoz Dömötör Teréz somorjai munkásírónő. Dokumentum-írásait 1931-től a Korunk, majd 1933-tól Az Üt és néhány más szlovenszkói baloldali lap közölte. Amikor Az Űt A gyermek mindent látott című első írásművét közölte, ezekkel a sorokkal mutatta be Dömötör Terézt olvasóinak: „Az Ot egy éven keresztül arra törekedett, hogy megszólaltassa a dolgozókat a harcos osztályélet különböző posztjairól. Meg is szólalt a megkínzott Gummon-gyári géplakatos, a komáromi véres május elsejére emlékező építőmunkás, a nyomorgó csallóközi kisparaszt, a Szerbiát járt, háborús borzalmakat idéző öreg katona, az elbocsájtott patrongyári ifjúmunkás és a vörös inter- brigádistává vált hadifogoly honvédbaka. Ezek az élet valóságát nyersen visszaadó munkásírások megadták a kellő mértéket osztályharcos magyar irodalompolitikánk számára. Ez kell: a munkás, a paraszt, a dolgozó tömegek valóságos életét, ezt a nemzetközi dolgozósorsot visszaadni, hogy saját viszonyaiból okosodjék: saját jussára ébredjen minden hasonló sorsú olvasó. A munkáslevelekből és munkás-dokumentumírásokból kapott mértékkel most sorra vesszük a szlovenszkói és kárpátaljai magyar írókat. Megnézzük: a feltörekvő proletariátus, a magyar néptömegek számára mit is jelentenek az írás tudatos formálói, az írók? Az Üt minden száma ebben az esztendőben más-más csehszlovákiai magyar írótól hoz értékes írást, más-más írót vesz marxista kritika alá. Dömötör Teréz írásához azonban nem kell kísérő szó: a magyar vidék leg- elnyomottabbjai közül jön ő, keserves gyermekéveitől kezdve — mindent láthatott.”11

Dömötör Teréz elbeszélései, riportjai, rajzai valóságfeltáró, tudatosító, bátor hangvételű dokumentumok voltak. Így egy kisregény is Cselédkönyv címmel, de nem jelenhetett meg és a második világháború forgatagában elkallódott.

Dömötör Teréz írásaiban a legnehezebbre vállalkozott: a valóság és az igazság kifejezésére. Ennek lényegét Fábry határozta meg tömören, de rendkívül sokatmondóan: „A valóság nehéz, kemény igazság. Embert, népet, nemzetet vizsgáztat: állásfoglalásra kényszerít. Ezért lehet csak erkölcs. Morális elsődlegessége kétségtelen, kivédhetetlen. Aki mellőzni kénytelen, az hazugságra kényszerül: valótlanságra.”12

E megállapítások nemcsak Dömötör Terézre vonatkoznak, hanem a Sarló többi írójára is, akik legjobb műveiket e szempontok szellemében vetették papírra.

A Sarló baráti köréhez tartozott a Bogdányban élő, de korán elhunyt Mihályi Ödön költő és az akkortájt induló Szabó Béla is, aki versekkel jelentkezett, de később teljesen áttért a prózára.