Irodalmi Szemle, 1978

1978/6 - ÉLŐ MÚLT - Sándor László: A Sarló írói és művészei

erők sorakoztak fel hamarosan a munkásság frontjára.”8 Verseinek valóban igen szug- gesztív, mozgosftó hatásuk volt. Morvay Gyula mint prózaíró is beírta nevét a magyar irodalomtörténetbe. Emberek a majorban (1936) című regénye a nyugat-szlovákiai maradékbirtokokon tengődő bére­sek sorsát mutatja be. E műve, akárcsak többi szépprózai írása — mint például a Jo- hákim krónikája című földmunkás-napló — a valóságirodalom tipikus Jegyeit viseli magán. A Valami készül és A nagy út (1944), de kiváltképpen a Szikra Könyvkiadó első díjával kitüntetett Fekete föld (1948) című regénye figyelemre méltó írói értékek­ről tanúskodik. Merőben más alkatú és hangvételű költő volt az avantgardista Sáfáry László, aki Lendület (1931) és Verhovina (1935) című köteteiben közölt verseiben az akkori Cseh­szlovákiai egy másik területének, Kárpátalja nincstelen nyomorgóinak, az ukrán és magyar szegényparasztoknak, favágóknak, tutajosoknak nehéz, gondterhelt életét mu­tatta be. Szürrealista és expersszionista verseket írt, de sohasem szakadt el a való­ságtól. Nyitott szemmel járt-kelt a kárpátaljai mikrokozmoszban, nem kerülték el figyelmét a két világháború közötti élet ellentmondásai, érzékenyen reagált az élet kis és nagy tragédiáira, és a valóság megdöbbentő, komor képei láttán a harcot jelölte meg végső feladatul: „Vágjál magadnak görcsös dorongot, / faragj magadnak furulyát, kürtöt / és fújjál sikoltó harci éneket!" (Bimbó kinyílik). „Ebből a költészetből... leheletszerű finomsággal és mégis markolható egyszerűség­gel párázik a valóság szépsége” — állapította meg helytállóan Fábry Zoltán, és hozzá­tette: — Sáfáry a tájélményt szociális élménnyé fokozza.”7 Sáfáry témavilága elsőd­legesen a kárpátaljai táj és embere. A hangsúly természetesen az utóbbin van. A táj á keret, amelynek középpontjában Sáfáry lírájában mindig az ember áll. Az elnyomott, nyomorba taszított ember sorsáért emelt szót verseiben, és ez a mély humánummal átitatott — sajnos, befejezetlen életműve — ezért vált szerves részévé szocialista köl­tészetünknek. A Sarló köréhez tartozott Jarnó József is, aki a Tanácsköztársaság megdöntése után Budapestről emigrált Csehszlovákiába. A húszas évek első felében a Kassai Napló belső munkatársaként dolgozott Győry Dezsővel együtt. Megalapította a Renaissance Kultúregyesületet, amelynek elnökeként haladó szellemű munkát fejtett ki, előadásokat tartott és könyvsorozat kiadását szervezte meg. Kassán jelentek meg verskötetei — a Prometheus (1924) és az Önarckép (1927) —, amelyeken a modern magyar líra, főleg Ady szimbolizmusának hatása érződik. A húszas évek második felében áttele­pült Pozsonyba, ahol kapcsolatba került a sarlósokkal és aktívan belekapcsolódott munkájukba. Ebben az időszakban, de kivált a harmincas évek első felében számos előadást tartott, főleg a kommunista irányítás alatt álló Vörös Barátságban. Ekkortájt tért át a prózaírásra. Regényeket, elbeszéléseket, tanulmányokat, riportokat, újságcik­keket írt igényesen, színvonalasan. Éppen ezért szépprózája és publicisztikája jelen­tősebb és fontosabb, mint eredeti vonásokat alig-alig feltüntető lírája. Szociális szem­lélet tükröződik a nemzedéke sorsregényének szánt Szakadó kötetek (1926) és az etikai kérdéseket taglaló, Mikszáth-díjjal kitüntetett Börtön (1927), valamint a társa­dalmi mondanivalójú A gyár (1929) című regényeiben. Magyar miniatűrök (1931) című kötete novellisztikusan feldolgozott magyar írói életrajzokat tartalmaz. Mint műfordító is tevékeny volt, amerikai, francia és német lírikusokat fordított. Halálát repülősze­rencsétlenség okozta. Az Ot meleg nekrológgal búcsúztatta.8 Kovács Endre is költőként kezdte irodalmi pályafutását és prózaírással folytatta, akárcsak Jarnó József. Egyetlen verskötete — a Világének — a húszas évek végén (1929) jelent meg Pozsonyban. Eleinte résztvett a Sarló munkájában, versekkel szere­pelt az 1931. évi kongresszus alkalmával rendezett irodalmi esten, de később megla­zult kapcsolata a mozgalommal, és csak hivatásának élt. A versírásról fokozatosan áttért a prózaírásra. Két elbeszéléskötete jelent meg: a Panoptikum (1934) és a Fel­szabadultak (1939), majd regényekkel jelentkezett: Rába, Pozsony, Budapest (1940) és Az alázat éuei (1941). Az ötvenes évek elejétől kezdve csak történettudományi és irodalomtörténeti művek írásával foglalkozik. Bem József (1954) című monográfiájáért Kossuth-díjjal tűntették ki. Szemben a történelemmel (1977) című, rendkívül pozitiven értékelt legújabb művében a régi Magyarország nemzetiségi kérdését elemzi.

Next

/
Oldalképek
Tartalom