Irodalmi Szemle, 1978
1978/6 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
bak, csuszósábbak. Minden más lesz, a harangszó is acélosabb. S már nem a miénk. — Hiszi ezt, tisztelendő úr? — kérdeztem. — Minden harangszó az úr színe elé szólít — ütötte el a kérdés élét a lelkiatya. Gyűlés is volt erről. Egy haragos politikus tudtunkra adta, hogy aki a régi vas* ból készült harangnyelvekhez ragaszkodik, könnyen vasra verve nézhet a jövő elé. Vegyük tudomásul: a jövő fémé az acél. Nem új probléma ez. A technikai haladás is bűnös benne. Meg a gyáripar és a burzsoázia. Kapitalista dolog ez. A szocialisták nem szívelik. Az irtási szlovákoknak is édesmindegy, egyként használják a vasat és az acélt. Minket is szeretnek. S mi is bírjuk őket. Nem teszünk különbséget egymás között. III. ZSOLTÁR Egyedül vagyok otthon, és lélekben harangozok. Kopogtatnak. Belép a járási főharangozó. Barátságos, de fürkésző. Céltudatos. Óvatos vagyok. — Henyélünk? — mondja, majd a tárgyra tér. — Kevés a szakképzett egyházfi és harangozó. Hiány mutatkozik. — Itt vagyok én. Mehetünk — készsé- geskedem. — Nem úgy ám. Fogadalmat kell tenni. Fel kell esküdni a drótkötélre és az acél harangnyelvre... — Az nem megy — mondom csüggedten —, abból semmi sem lesz. Nem ám... Ennyiben maradtunk. Mondta, hogy ütő- dött vagyok, de nem engedtem. Pedig Ezsaiás gazda, a szomszéd régen megmondta, hogy ne heverjek parlagon, mert kár értem. Merthogy el vagyok hivatva. Egyszer a Kálvária-dombra is felmentem, hátha történt valami. A lélekharangra vékony drótkötelet kötöttek, de nem érintettem meg. Más is történt. Ézsaiás szomszéd megcsúszott és a kútba esett. Hamar kihúzták, mégis félig megfulladt. Amikor magához tért, nem tudott beszélni. Elharapta a nyelvét. Megnémult. Csak a szemét forgatta. Hatalmas, erős gazdag gazda és néma, mint a kuka. Felesége és lánya, Lidiké jajveszékelt. Felfigyeltem Lidire. Szép lány. A görcsös sírástól szederjes az arca, orra paprikavörös. Szeme alatt súlyos aktatáskák lógnak. Kívánatos. Akarnám, de félek. Mégis ránéztem. Olyat vágott felém a tekintetével, hogy én is megnémullam. Már ketten vagyunk kukák a Borbolya soron. En és Ézsaiás ... A rossz hírek bandában jönnek. Körülvesznek. Riogatnak. Hogy a régi harangok híveit leviszik a Nagy-Alföldre madárijesztőnek vagy száműzik a hegyekbe rideg pásztornak. Ezek a legmegdöbbentőbb hírek. Nem is lehetnek igazak. Ilyen nincs. Nem is volt. De nem is lesz a sifonérban. Mert nézzük Ézsaíást. Néma ugyan, de mégis hogyan nézne ki, mint síksági madárijesztő? A gömöri dombok embere, a síkság eltörpítené. Mondják, hogy mégis úgy lesz és majd Lidiké hordja neki az ebédet, míg az öreg áll a kukoricában és riogatja a varjakat. A nép szerint minden lehetséges. Ilyen a sorsunk. Hamis váltókkal csaljuk egymást. Népek a határmentén. Ahelyett, hogy széttépnénk a papírváltókat és összeölelkezve elengednénk egymás adósságát. Ha lehetne. Dehát huncut politikusok írják teli helyettünk a tartozik-köve- tel oldalakat. Nincs ez jól így, én már csak amondó vagyok ... IV. ZSOLTÁR Véndörmögi is csak a fejét csóválja és megesküszik, hogy nem jól van ez így ... Véndörmögi a kizsákmányoltak és elnyomottak vezére, igazolványa is van. Életében elnyomták, most is elnyomják. Ilyen a sorsa. A határmenti elnyomottak élete nehezebb, mint más elnyomottaké. — Sosem volt bajunk a harangokkal — mondogatja —, olyan nyelvük volt, amilyet a harangöntők beléjük tettekI Keserű az öreg. Csalódott. Invitál, hogy álljak közéjük. Legyek elnyomott. Úgyis az vagyok. Nem is állok közéjük. Szabad harangozó akarok lenni. Oklevelem az almá- riomban, nadrágot hordok. Vasalt éle is van. Dehát mindez csak illúzió . így továbbra is parlagon heverek. Karizmaim elsenyvednek. Hallásom tompul. Arcom az ablakban virít. Ülőrészem kisebesedik. Nyakam elferdül, ahogy Lidikét lesem a függöny mögül. Már nem sír annyit a lány. Szederjes arca kifehéredett. Gyönyörű. Ezsaiásnak megjött a szava. Hangosabb, mint azelőtt volt. Káromkodik. Hozzájuk sem tartozom. Elválaszt tőlük az oklevelem, meg a hosz- szúnadrágom. Csak már ne hevernék parlagon. Nem is bírom sokáig. Döntök. Rövidé-
