Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - FIGYELŐ - ( bodnár, gágyor, mészáros l.): Tollhegyen
bolond világ című filmjében, amellyel érdemes egy kicsit bővebben is foglalkozni. Ez a film egyébként is érdekes alkotás, mert a korábban komoly társadalmi és világproblémákkal foglalkozó Kramer (Megbilincseltek, A parton, Ki szelet vet, A nürnbergi per) ezúttal a klasszikus groteszkek szellemét felújító vígjátékot rendezett. Néhány mozzanat aláhúzásával azonban Kramer az örvénylő komédiában is elmondott egyet s mást Amerikáról és az emberről (pénzéhség, egyéni létbizonytalanság). Egy autóbaleset következtében halálosan megsérült vén gangszter már nem képes pontosan megmondani, hová rejtette el rengeteg pénzét, a baleset szemtanúi így e homályos információ alapján indítanak hajszát a kincsért, s egymás ellen is, miközben a rendőrség állandóan a nyomukban van. A mulatságos történet akkor vesz új fordulatot, amikor a nyomozást irányító rendőrszázados maga akar meglépni a végül is megszerzett pénzzel. Ekkor olyan, minden eddigit felülmúló elképesztő hajsza kerekedik, melynek során a társaság valamennyi férfitagja komoly sérüléssel, kéz- és lábtöréssel végzi. Egy kórházteremben, az össze-vissza gipszelt hősök látványával indul a film utolsó képsora. A renegát századost Spencer Tracy eleveníti meg. A többiek úgy hiszik, ő jár majd a legjobban, hiszen társai bizonyára kihúzzák a csávából. De mindennek már semmi jelentősége, morogja az öreg, mert a felesége válik, a lánya elhagyta, a nyugdíja alacsony lesz, s lehet, járni sem tud majd rendesen. Ha itt érne véget a film, ha Tracy „sokatmondó” arca zárná le a képsort, a film egyértelmű befejezést nyerne: a bűnösök mindig elnyerik méltó büntetésüket. A néző pedig csalódottan távozna a moziból, mert szabálytalan, övön aluli ütésnek vélné az ilyen moralizálást, hiszen az addigiakban valami egész másról volt szó. Itt kezdődik az utolsó képsor művészete. Az egyik hősünk meghámoz egy banánt és a héját természetesen egyszerűen eldobja. Abban a pillanatban mozgolódás támad az ajtónál, majd beront az egyik kincskereső erélyes, kiállhatatlan anyósa, aki ugyancsak résztvett a pénz utáni hajszában. Szóáradatának a banánhéj vet véget és a férfiak harsány nevetésben törnek ki, amint a hanyattesett, szitkozódó banyát kicipelik a nővérek. Felvidul a százados is, majd ugyancsak nevetni kezd. A film az agyongipszelt, hahotázó férfiak paradox képével zárul. Az így megszerkesztett utolsó képsor több értékelő mozzanattal, illetve szemponttal gazdagítja a filmet. Ezeket az alábbi kulcsszavakkal jelezhetnénk: 1. a banánhéj, 2. az anyós, 3. a százados, 4. a társaság. A banánhéj az ismert gondolati asszociációt váltja ki a nézőben: gyakran valamilyen apróságon múlik egy nagy akció sikere. Csakhogy az élet megy tovább, nem szabad sokáig töprengeni a kudarcokon. Az anyós groteszk malőrje már hozza is a feloldást, a nevetés, a humor, a gyógyír lehetőségét. De a feltörő vidámság utal, visszakapcsol a történet játékosságára is. A néző már-már felszabadul a tragikus vég nyomása alól, de a százados arca még mindig komor. Az ő nevetése végül is a Mocorgó-féle sommá- zást jelenti: röhej, uram, az élet! Haho- tázhatunk hát a gipsztársasággal együtt. Ha még tudunk. Ez az utolsó rendezői fogás ugyanis egyúttal a film utolsó finom szúrása. Azzal, hogy a harsány nevetés most a vásznon folyik, a kommunikációs helyzet megfordításával, a néző arcán megdermed a mosoly. Miért is nevetünk tulajdonképpen? Mi van ezen a szomorú történeten nevetni való? S ez valójában az utolsó kép logikájának a lényege: nemcsak a történetet zárhatja le, de jelentheti az író, a rendező plusz üzenetét, mondanivalóját és állásfoglalását is. (mészáros l.)
