Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — V.

képes volt valamilyen politikára — keleti politikát folytatott. A szlovák kereskedelem

— tudjuk, miféle kereskedelem volt az! — nyugaton Varsóig, keleten egészen Irkutsz- kig jutott (ha csak nem számítjuk ide a Bécsbe hordott szlovák petrezselymet és káposztát is). Még nyilvánvalóbb volt a szlovák polgárság keleti, azaz orosz orientációja a kulturális politikában. Egészen a hlaszisták57 felléptéig tilos volt ennek az orientációnak egyetlen lehetőség mivoltában és helyességében kételkedni. A hlaszisták azért hívták fel magukra annyira a figyelmet, s kavartak annyi vihart, mert a szlovák politika önálló történelmében először hirdették meg a „vissza Prágához, sőt a „vissza Nyugathoz” programját. S a visszatérést a szlovák polgárság egy része — főleg az első világháború után — maradéktalanul kihasználta.

Nem feledhetjük tehát el, hogy a nyelvi különválás nem annyira ok volt, mint inkább okozat: hogy a nyelvi per két nemzet burzsoáziájának a pere volt, s nem a két népé; s továbbá, hogy a burzsoá viszonyok kizárják az igazi testvériséget, mert — ahogy Húrban mondja — „ebben a szövetségben sosem volt megfelelő kölcsönösség, csak cseh gyámság és szlovák kiskorúság, cseh kiválóság és dicsőség, és szlovák függőség és könyörületre váró ínség; ebből a szövetségből sosem következhetett kölcsönös haszon, elismerés, férfias versengés a dicsőségért, becsületes összemérése erőnek és szellemnek, s így a szlovák törzs nemzetként ennek a szövetségnek csak kárát látta”. Ez bizony keserű és könyörtelen vallomás a burzsoá viszonyokról, és érvénye általános.

Csak a munkásosztály nyúlhatott a két nemzet viszonyának alapjaihoz; negyed évszázad alatt helyre hozta mindazt, „amit a tévelygő évszázadok csak szándékoztak”53 helyrehozni, rendezte a gazdasági-társadalmi koordinátákat, megvetette az egyenlőség alapjait.

Az ilyen egyenlőség nélkül nincs testvériség. Ma már sor kerülhet a Húrban szívének oly kedves „férfias versengésre a dicsőségért”, és az „erő és szellem becsületes összemérésére” is. Ha ezt az alapvető történelmi tapasztalatot egy pillanatra is szem elől tévesztjük, akkor hiába jártunk a történelem iskolájába, nemzetként nem érdemiünk jó sorsot. A két arcú politika, azaz mást tenni, mint amit hirdetünk — mindig megbosszulja magát.

És a szóbanforgó idők szlovák politikája — be kell ismernünk — nagymértékben volt kétarcú. Befelé, a szlovák mikrokozmosz irányában Stúrék ideológiája és jelszókészlete ugyan demokratikus és szociális szempontból radikális volt, de történelmi gyakorlatuk annyira összegubancolódott, hogy Európa politikai makrokozmoszában egyre a reakció oldalán találták magukat. S helyzetüknek ez a kétarcúsága természetesen nagyon konkrét következményekkel járt. A szlovák mozgalomra úgy néztek, mint ami se hús, se hal, sőt voltak akik húsnak is, halnak is tekintették. Húrban újból és újból egyszerre kényszerül védekezni a jobbról és balról jövő vádak ellen. Mikor azt panaszolja, hogy a szlovák élet „valami furcsa kedélytelenségben és tunyaságban” szenved, hogy az egész istenadta szlovák világban egyedül van, magányának okát is eltalálja: „egyesek attól félnek, hogy köpenyük ráncaiban a kommunizmus és anarchia férgei tanyáznak..., mások viszont attól, hogy folyóiratunk sorai között a reakció szörnye bujkál, s éjszakánként az ágyuk alá mászik, hogy az alvó liberálisok szabad vérét — vámpírként — kiszívja.” Ez bizony maró gúny: Húrban úr megint elemében van, csíp, mint a darázs. De a szlovák mozgalom helyzetén ezzel nem javított, azon a legcsípősebb szavak sem javíthattak. Dehát lehetett-e nálunk még egyáltalán mozgalomról beszélni. Hisz abban az időben az egész szlovák mozgalmat egyetlen folyóirat, Húrban Pohladyja képviselte. Ez volt politikai fórumunk, kulturális intézményünk, s társadalmi küzdelmeink tere is egyben. S ó, milyen nyomorúságos volt ez a folyóirat. S ó, milyen nyomorúságos volt a mozgalom!

Húrban már azelőtt is tudta, hogy a „Pohľady különös mozzanatot képvisel a szlovák nyelv körül örvénylő mozgásban”. De a forradalom után legalább két évig a folyóirat nem különös, hanem egyetlen mozzanata volt a nyelvért folyó küzdelemnek. A forradalom után: mikor nem is annyira a politikai orientáció, mint a szlovák mozgalom léte volt a tét.

A mozgalmat vette célba a másik tábor, a Kollár-Lichard féle politikai csoportosulás53 is, mikor nagy lendülettel a nyelvre támadt. Első látásra ez a bécsi csoport nem tűnik különösebben erősnek, s éppen ezért veszélyesnek sem. Kevés tagja, s tagjainak a szlovák értelmiség soraiban kevés híve volt. Hogy a szlovák népből is lettek volna követőik, ez a lehetőség szóba sem jöhet.