Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - LÁTÓHATÁR - Chudoba, Andrej: Egy lány tizenkilencben (novella)
Andrej Chudoba EGY LÄNY TIZENKILENCBEN A ház előtt üldögéltem, a sebesült térdemet melengettem a tavaszi napon. Az ősszel kerültem haza ilyen állapotban a frontról, térdem olyan dagadt volt, mint a kerékagy. Három operáció után megszöktem a hadikórházból, féltem, hogy az orvosok a végén még levágják a lábamat. Abban a zűrzavarban, Luca-nap táján szerencsésen hazabotorkáltam. Forralt borral kenegettem a térdem, a kemencénél melengettem, s tavaszig csodálatosképpen egészen megjavult. Nem pattogott és nem csikorgott, a daganat lelohadt, lábam mozgékonnyá vált, már alig sántítottam ... Megtapogattam csupasz térdemet, s gondolatban még mindig a fronton és a kórházban voltam. Eszembe jutottak a kórházbeli barátaim — hogy káromkodtak, amikor éjszaka ordítozásommal felkeltettem őket, azt kiáltozva, hogy nincs lábam. Folyton azt álmodtam, hogy nősülök, meg szántottam álmomban, közben istentelenül hiányzott a szerencsétlen lábam ... A nap kellemesen melegített, fejem fölött kórházillatot árasztott a bodza, agyamban jóleső álmosság lebegett, s egyszeriben valami megcsörrent, mint mikor egy jéghegy bádogtetőnek verődik. Hallgatózom — ismerős dobpergés, és még ismerősebb elivott, rikácsoló hang. Felemelkedtem az ócska székről (ezen szoktuk apámmal nyírni egymást) és kíváncsian hegyeztem a fülem. Este hatkor állítólag a faluba érkezik a magyar vörös hadsereg komisszárja, s a kocsma előtt toborzó szónoklatot tart... A szomszéd (neki a gránát súlyosan megnyomorította a lábát) a kerítésnél állt, ő is a közleményt hallgatta, lehorgasztott fejjel bólogatott, majd átszólt a kerítés fölött: — Ide hallgass, öreg harcos, nem kellene nekünk is elmenni oda? — Úgy érted, este, a kocsma elé? Minek? — Csak úgy, kívnácsiságból. Hogy mit fog ígérgetni az a komisszár. Mert most mindenfelé csak ígérgetnek. Mindenki azt hiszi, hogy abban a keserves háborúban nemcsak a lábunkat veszítettük el, hanem az eszünket is. Legyintettem, aztán ismét leültem. — Nem tudom, testvér, mit ígérhetnének éppen ezek. — Én már előre tudom, pajtás. Ugyanazt, amit a többiek — tehenet, lovat, birtokot... meg földet. Űk is jól tudják, miről álmodozunk mostanában mindannyian... Ügy osztogatják majd a holdakat, mint a vásári mákos kalácsot, csak az a kár, hogy közülünk senki nem látja majd. Eltűnődtem, s szemem előtt a nyári napfényban széles, zsíros búzatáblák úsztak el, nyárfákkal és akácfaligetekkel körülkerítve. Az apám az úri táblákat emlegette, alighogy hazatértem. A nép állítólag felosztani készül, állítólag mindenki a családtagok száma és szükséglete szerint kap. Kétkedően legyintettem, de aztán ismét eszembe jutottak kórházbeli álmaim, amikor állandóan nősültem és arattam — s este mégiscsak elmentem a kocsma elé. Egy öreg söröshordón magas, göndör hajú férfi állt huszárnadrágban és bőrkabátban és rábeszélte a férfiakat, hogy jelentkezzenek vörös őröknek — a népi vagyon őrzőinek. Elsősorban a kiszolgált, leszerelt, vagy a könnyebben sérült katonákat szólította fel. Be kell vallanom, én is, a szomszédom is alaposan meglepődtünk, mert a göndör hajú komisszár a zsoldon kívül semmit sem ígért, csak lángoló szavakkal felszólított a vagyon és a rend védelmezésére. Nem beszél mellé — ezt elismertük. Bizony minden
