Irodalmi Szemle, 1978

1978/5 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák

Voltak Kábán Mltakarnak ilyen ábrándos, bohó vágyai, melyeken nem gondolkodott, mégis benne éltek, csacska tervek, véznák és szomorúak, melyek valóraválá- sáért semmit nem tett, mert úgyis tudta, hogy egyszer majd maguktól beteljesednek, mint az ódon utcák keskeny sikátorainak fülledt kuckószagában a rejtélyes erejű boszorkányjóslatok.

— Nem lesz jó akusztikája a kemencének — gondolta és újból megvizsgálta a füstös falakat —, a korom és a mállott, pelyvás vakolat hamisan veri vissza a trombita zokogó jajongását s úgy jog hangzani az egész, mint egy fáradt verkli végső panaszai. De nem baj, az idő kedvező, tél van, keserves hideg, ők se lőnek, mi se lövünk és a főhadúr úr a répásveremben keres!

Veszettül nyomta valami a hátát és mély lyukat fúrt a lapockája alatt. Nyögve a hasára fordult és megkereste a gonosz, rideg lényt, majd visszahemperedett és szemét meregetve megvizsgálta a tárgyat: sebestestű tűzmarta lópatkót tartott a kezében.

— Hogy kerülhetett ide? — mélázott sajogva Kábán Mitakar. — Itt ugyan huszárló aligha alhatott. Vagy talán darabokban sütötték meg, szegényt, és tanácstalanságában elveszítette a patkóját? Komoly zavarban lehetett ...

S Kábán Mitakar, a visszavonuló magyar hadsereg zászlóvivője álmodozni kezdett a sebestestű, tűzmarta patkóhoz tartozó lóról: talán keselylábú, szende kanca volt, mértéktartóan kihívó pillantású, puhaorrá és jószagú, mint a régi bőjt'ételek. Hátha párt keresett magának a háborúban, ke- ménycsípőjű, feszes csődörlegényt, akivel majd cirkuszhoz szegődnek a béke első napjaiban és fényszórók füzében csillog- va-villogva áttáncolják az életet. Aki a boldogságot keresi, ne menjen a háborúba, gondolta mélabúsan Kábán Mitakar és kidobta a patkót az éjszakába.

Tettének következményei lettek, a sötétségben kétségbeesetten felvonított egy bánatos eb, a sebhelyes patkó oldalba találta őt. Üvöltése jajongva szállt a falu felett, mint borzas fehér kísértetek felboly- dult serege éjfélkor a vidéki temetők málladozó fejfái felett.

— Jó kutya, ez a háború — ábrándozott sajnálkozva Kábán Mitakar —, kegyetlen és kemény, mint a lópatkó vasa, látod, ha nincs háború, most nem kuporgok itt a kemencében, nem doblak meg a patkóval s te jó gazdád hűséges ebe lehetsz. Mindenért ez a jámbor, keshedt és bánatos háború a felelős.,

Oj gondolat érett benne: kibúj a kemencéből, fogat mos és öblöget, felölti a hálóköntösét, előveszi a trombitáját és el- játssza a Szeretnék május éjszakáján letépni minden orgonát című kedves dalt, melyet már gyerekkorában sem tudott eljátszani s ezért annyira megkedvelt. Hosz- szan, mély átéléssel játssza majd, talán egészen reggelig. S közben reá gondol, a lányra, Bálvány Violára, akit az ősi felföldi városban hagyott, meseházak közt, védtelen. Várja-e még Viola harmatos reggeleken az első tücsökcirpelést? Az ol- dálbadobott kutya egyre vonított a rémesen fekete éjszakában.

— Csillapodj már, kispajtás — biztatta barátion kedveskedve az ebet —, mondtam, hogy a háború tehet mindenről, nem én!

Éppen kidugta fejét a kemence torkán, amikor meghallotta a szekérzörgést. Egyetlen sovány gebe vontatta könnyű kordé vánszorgott be a parasztudvarba; a háború esett és beteges menekültjei, állapította meg elmerengve Kábán Mitakar, futnak a semmi elől a semmibe! A hajlotthátú kocsis mellett nő ült; nem öltözhe- tem át, nem mutatkozhatom madzagos kincstári gatyában egy érzékeny női lélek előtt... Kábán Mitakar puritán erkölcsét és szemérmes tisztaságát a féktelen mészárlás vérzivatara sem törte meg.

Türelmesen megvárta, amíg a kordé hátul az udvarban, a répásverem irányában belevész az éjszakába. Óvatosan kimászott a kemencéből és megtisztálkodott: zsebkendőjével letörölte arcát és kormos kezét a nadrágjához fente, a száraz fogkefével kifényesítette a fogát, szájat már nem öblített, mert közben a pléhbögrében befagyott az öblögetővíz. 0jjászületve érezte magát, vetkőzni kezdett. Durvaszövésű, harcias illatú vászongatyában állt a szélben állandóan jajongó körtefa alatt, amikor a vaksötétből puhán csillingelő, lágy női hang köszöntötte, kissé megílletó- dötten s máris bizalmasan, mint holmi réti héják letarolt birodalmából érkező bibír c sikoly.

— Jó estét, zászlóvivő úr.

— Kézcsókom, szép húgom — válaszolta fegyelmezetten és kissé szórakozottan Kábán Mitakar s egy óriási szökkenéssel fejest ugrott a búboskemencébe — már vártam, kedvesem. Lépteit elnyelte a bőszen kavargó fergeteg, nem hallhattam puha sur- rogásukat, de tudtam, hogy jönnie kell,