Irodalmi Szemle, 1978
1978/5 - Gál Sándor: Bontás
Gál Sándor BONTÁS A József utcába is beleharapott az idő. A földszintes házakat sorra ledöntöt- ték a nehéz gépek. Csak a József-utcai kocsma állt még ebben a végső, s hiábavaló küzdelemben. Szürke falain belül valami ismeretlen félelem, valami sohasem-volt szorongás sűrűsödött össze azokban a napokban. A házak halál- félelme, haláldöbbenete; a leszakadó tetők, tűzfalak rémületes robajai, a gerendák, lécek, deszkák ember-jajhoz hasonlatos hangjai. Mind-mind odagyűlt a szürke falak közé, a söntés feletti csupasz villanyégő sárga fény-bokrába, s nem tudott kiszabadulni, mert a kinti recsegések, dördülések súlya egyre jobban összeszorított mindent abban az egyetlen helyiségben. Vén Gergő, akit a József-utcai kocsma törzsvendégei leginkább csak mester úrnak szólítottak, amióta az utca bontását elkezdték, minden este beült a kocsmába. Még pénteken is, pedig korábban pénteken mindig otthon maradt. Felesége a pénteki napon rendesen megvette Gergő mester rum-adagját, s az öreg pizsamában, papucsban leült az asztalhoz és tempósan, ahogy a falat rakta, vagy vakolta, lefekvésig a két deci rumot elfogyasztotta. Ott ült ezen az utolsó péntek esten Gergő mester a József-utcai kocsmában, s érezte, hogy sok minden véget ért kint és bent egyaránt. Bólogatott a viaszosvászonnal letakart asztal felett, s időnként megtapogatta felrepedt ajkát, amely tegnap óta kettős fájdalommal sajgott és lüktetett. Pedig a seb nem volt nagy, rá se fütyült volna, ha holmi kocsmai alkalommal szerzi. De hogy a fia tegnap este szájon vágta, az mindennél jobban sajgott Gergő mesternek. A kedvence, a Kisgergő, akiből mérnököt nevelt, akit tanítatatott, hogy több legyen nála; hogy több legyen a mesternél, holott a mester se akárki az építkezésen. Ha igazi mester! S a vén Gergő mester nagybetűs Mester volt. Kővel kevesen tudtak úgy bánni, ahogy ő. S a finom gipsz-munkák! A város minden régi épületének a felújításához oda hívták. Orvosok, egyetemi tanárok, művészek könyörögtek neki, hogy a nyaralójuk kő-alapozását vállalja el. Gergő mester ahogy győzte, el is vállalta. Három gyerekéből diplomás embert nevelt. A fia, Kisgergő, építész lett, a fiatalabb lánya tanító, az idősebb pedig orvos. „Ezt hagytam én rátok, ez a ti örökségtek”, szokta volt mondogatni, ha együtt volt a család. Falrakó tudományán kívül erre volt a legbüszkébb, s most ez!... A féldecis pohár aliján lévő rumot mérgesen felhajtotta. Felállt, s a söntés pléhburkolatához koccintotta a pohár alját. A csapos szó nélkül újra telitöltötte a poharat, s Gergő mester visszalépegetett a sarki asztalhoz, leült és bólogatott tovább a viaszosvászon terítő fölött. A bólogatás pedig a tegnapi délutánt és estét hozta elébe. Amikor a munkából hazaért, már ott volt a folyosón a három zsák fejeskáposzta. Az egyik veje hozta, a nagyobbik lányának a férje, akit Gergő mester rendes embernek tartott, de nem-igen becsülte, bár mindent beszerzett, amire a családnak szüksége volt; csak az nem tetszett rajta az öregnek, hogy mindig sietett, mintha besózták volna a fenekét. Sedrének találta egy kicsit, meg sokbeszédűnek. Járt a szája, ha kellett, ha nem. Gergő mester felfogása szerint pedig a sokbeszédű embernek csak a szája jár, az esze és a keze alig. Csakhogy ez a három zsák káposzta ott volt a folyosón, ami azt jelezte, hogy Gergő mester sommás ítélete a vejére sehogy sem illik. De efölött a vénember nem is töprengett sokat. „Estére jön Kisgergő, mondta a felesége, amikor le
