Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - KRITIKA - Tóth László: (Szín)lapszéli jegyzetek

tő dramaturgiai fogyatékosságoktól, a korral együtt elszáradó nyelvi elemektől már a kezdő drámaírók is óvakodnak. A több könyvtárnyi Shakespeare-irodalomban minden, bizonnyal nem méltatlanul oly kevés, legalábbis a csúcsokhoz mérten aránytalanul kevés elemzés és utalás tárgya. Am mindez csak az érem egyik oldala. Egy óriásnak ugyanis az árnyéka sem éppen lebecsülendő. A windsori víg nők helyenként fésületlen' soraiból és elsietett, durva mozdulataiból is a géniusz szelleme sugárzik felénk. Színházakon — rendezőegyéniségeken és színészeken múlik, hogy fölismerik-e, s fölismerte- tik-e velünk, nézőkkel ezt a sugárzást. Azt, hogy ugyanazon atyáinak csenevész, koraszülött gyermekéről van szó, mint akinek nevéhez a drámatörténet egének tucatnyi állócsillaga fűződik.

Területi színházunkat a választásért tehát még nem kellene elmarasztalnunk. Magából a produkcióból azonban épp a leglényegesebb, a shakesperare-i szerelem sugárzása, hiányzik. Reneszánsz életörömtől duzzadó komédiázás helyett vékony cselekményszálra fölfűzött, színpadi megoldásokban fantáziaszegény jelenetsort láttunk csupán. Ebben a színrevitelben ugyan hiába keresnénk azt az életet és mozgalmasságot, amit Engels. Marxhoz intézett egyik levelében kiemelt a darabból, esetleg a Vörösmarty által meglátott csupa dévajságot\ a legjobb esetben is csak a halvány jeleit találnánk ezekneK. S a rendezés szürkeségét bizonygató véleményünket még annak ellenére is fönntarthatjuk, hogy a január 31-i komáromi ünnepi előadás már jónéhány mulatságos gesztussal, színészi leleményre valló mozdulattal gazdagabbnak tűnt a bemutató előadásnál, vagy akár a dunaszerdahelyinél is.

Nem derül ki továbbá a produkcióból egyértelműen az sem, hogy vajon mi volt a célja a rendezésnek ezzel a darabbal a XX. század hetvenes éveinek csehszlovákiai’ magyar nézőjével kapcsolatban? Pusztán csak szórakoztatni kívánta őt? A fentiekben utaltunk arra, hogy volt már jobb, fölszabadultabb és fölszabadítóbb mulatságban is részünk. Mindenki számára fontos, sőt, nélkülözhetetlen tanulságokkal igyekezett szolgálni őt? Tanulságosabbak, mert leleményesebbek, a népmesék, vagy éppen a népi színjátékok. A windsori víg nők komáromi változata azonban úgy akart tanulságos, lenni, mint a példabeszédek: moralizált. S tette ezt a Shakespeare-étől idegen szellemben. Igaza van Gizele Maöugovának, akinek egyik találó megjegyzése szerint Takáts- Ernőd színpadra igazításában és rendezésében A windsori víg nők elveszti vizuális vonzóerejét és szerkezete a rádiójátékhoz válik hasonlóvá. A Takáts-féle dramaturgiai beavatkozások, húzások és rendezői elképzelések a színmű erkölcsi konfliktusainak kidomborítását, etikai jellegű tanulságainak megvilágítását célozták, csakhogy igyekezete eleve nem járhatott sikerrel, lévén a darab nem lényegi elemeiről szó. A darab napjainkban is érvényes, shakespeare-i lényege a játékosság, a mulattatás szándéka, a spontán életöröm fölmutatása. A helyzetkomikum adta lehetőségek következetesebb' és mélyebb kiaknázásával a rendező is és a színtársulat is, közelebb jutott volna mindezekhez, s főleg napjaink színházi nézőjének szívéhez, és ezzel talán értelméhez is.

Falstaff figurája Fazekas Imrének kínált a szó szoros értelmében testre szabott szerepet és minden bizonnyal sokáig vissza nem térő lehetőséget kitűnő színészi képességeinek bizonyítására. Kár, hogy e népszerű, hájas „hetvenkedő Herkules”, „filozófus- lump”, „kocsma-Hektor” bőrébe (és szerepeibe!) bújva nem tudott felérni önmaga lehetőségeihez. Igaz, nem volt könnyű feladata, hiszen A windsori víg nők Falstaffja egyrészt még csak a nyomába is alig-alig léphet híres, IV. Henrik-beli elődjének, másrészt rendezőileg sem eléggé tisztázott a szerepe. Ebben a felfogásban inkább fizikai alkatának komikuma ragadott meg, mintsem kedves szemtelensége, komolykodó bo- hócsága, lenyűgöző és mulattató személyisége. Története itt inkább emlékeztetett ama Döbrögi uram megcsúfoltatásához, akin Lúdas Matyi háromszor igazságot vett, s ez: megint csak a rendezés moralizáló hangvételéből következik, mintsem híres korareneszánsz előképeihez, Morgantehoz és Marguttehoz, Gargantuához és Pantagruelhoz roko- nította volna őt. Nem volt könnyű dolga Ferenczy Annának (Sürge asszony), Bugár Gáspárnak (Bárgyú békebíró), Tóth Lászlónak (Sir Hugh Evans) és Siposs Jenőnek (Caius doktor) sem, ennek ellenére a leginkább shakespeareire-i figurákat ők. alkották meg. Mind a négyen mintha egy hamisítatlan farce-ból léptek volna elő: szerencsésen egyensúlyoztak a még komédiázás és már ripacskodás közt feszülő- hajszálvékony fonálon. Mulatságosak és tanulságosak voltak egyszerre. (Kár, hogy sem Ferenczy Annát, sem pedig Tóth Lászlót régóta nem láthattuk már egyéniségükhöz és. tehetségükhöz méretezett, méltó szerepben.) A két windsori vidám asszonyságot meg>-