Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Gágyor Péter: Táncszínház
Visszatérve az együttes műsorpolitikájához, a Csak tiszta forrásbői cím még a határozott autenticitásra való törekvést bizonyítja, bár Quittner János esetében annak az autencitásnak alapvető céljai mindig a népi tánc teatrálisátának, drámaiságának kidomborítása paraszttánci eszközökkel, s nem pedig (mint más együtteseknél általában) pszeudofolklorikusan vagy pedig a stílusok keverésével, utánzásával, „táncstílusra” és helyi formákra hivatkozva. A következő műsoruk, a Mezőkapuban mintegy folytatása, gazdagítása az elsőnek, bár még ez is eléggé kompromisszumos előadás volt. Közép-európai gyakorlatnak megfelelően [gondoljunk a Magyar Állami Együttes produkcióira) zenekari számokat is iktattak a műsorukba, melyeknek semmi funkciójuk nem volt a műsor egésze szempontjából s a „tiszta forrás” fogalmával is szöges ellentétben álltak. A cél nyilván az volt, hogy az akkor még Szőttessel együtt működő Vontszemű zenekar úgynevezett virtuozitását bizonyítsa a Liszt rapszódia rossz ízű cigányzenekari feldolgozása ős a mulatóhelyi csárdások koncert-előadásai. A Mezőkapuban című műsor már mutatja azt a dramaturgiai igényt, hogy egyes műsorszámok (elsősorban a három erdélyi tánc és az őket bevezető népdalok) csoportosuljanak, önálló egységet alkossanak. Ez a szándék már valamivel erősebben jelentkezik a következő új bemutatóban, mely az 1974-ben szőttük címet viselte. Gondolok itt elsősorban a Katonakíséröie. Noha e táncban a dramaturgiai szándék sem egyértelmű. Quittner ugyanis nem tudta kikerülni a cselekményes táncok hamis pátoszát. Egyértalmű volt viszont a tánckompozíciókra nem jellemzően hosszú „Gömör” című koreográfia, ebben sikeresen kamatozott a SziliCei fennsík táncainak alapos ismerete. A bemutatójuk a Szerelmek és nászok már a teljes dramaturgiai egység jegyében szerkesztett műsort — táncszínházát — nyújtott a közönségnek, tehát Quittner János nevéhez fűződő újításról kell szólnunk. A szerelmek és nászok-ban az egymást követő műsorszámok tematikusán kapcsolódtak egymáshoz, töretlenül sorjáztak egymás után, egységes élményt nyújtva ezáltal, jóllehet ebben az előadásban is az autentikus néptánc eszközeivel formálták meg mondanivalójukat. Kísérletező műsorról lévén szó, nem véletlen, hogy néhány motívum és megoldás kifogásolható. A lényeg az egységes táncszínházi produkció, s ez nem kapcsolható sem a balett, sem a cselekményes néptánc, sem a revű szabványaihoz. Tehát egy sajátos újféle színpadi gyakorlatban eddig jobbára fölhasználatlan forma, melynek a paraszttánc az ihletője, ennek tovább fejlődésével alakult azzá, ami: táncszínházzá. Ezzel a fölfogással rokonítható szándékokra találunk példát a magyarországi gyakorlatban, ahol egy táncszám lehetőségein belül éppen a paraszttánc által ihletve alakul ki egy új kifejező forma. Elsősorban a Vasas művészegyüttes produkcióit, Szigeti Károly Mondóját és Györgyfalvi Katalin Cigánytáncát említhetem. Quittner azonban ezeknél tovább lép, és éppen a népi együttesek műsorainak gyakori hibáját küszöböli ki. Noha ez az összeállítás is tematikus szándékkal készült, mégsem mozaikszerű, a kapcsolat szoros az egyes műsorszámok között, s nem az esztrádelőadások struktúrájára emlékeztet. Quittner új műsorkonstruk- ciőjának erejét bizonyítja, hogy noha nem egyetlen tájegység táncaiból, s két népi kultúra (a magyar és a szlovák) néptáncaiból s vendégkoreográfusok együttműködésével szervezte meg műsorát, mégis egységes. A bemutatóelőadás műsorfüzete nem „számok”-ra, hanem színpadi képekre osztja a műsort. Az előadás a szünettel megszakított két részben folyamatos, megtartja a táncszínház alapvető követelményeit. Az első rész, amely a szerelem színárnyalatait hivatott feltárni a már emlegetett katonakísérővel kezdődik, mely azonban a régi formája óta jelentős metamorfózison ment át. A „siratóban” és a „sirató és vérnászban” mégis kísértettek a hamisan ható cselekményes táncmotívumok. Ez a motívum bővült az újabban „Katonakísérő és vérnász” címmel előadott kompozícióban, s az énekszámok szerves beépülése és a többnyire jól alkalmazott színpadi kimerevítése a képnek. Efféle megoldások szerencsés alkalmazásával több tánckompozícióban is találkozhattunk. A vendégkoreográfusok Frimmel Michal egy gural és egy terchovai tánckompozícióval, valamint Balogh Márton (pásztorszerelem) hozzáalakították táncaikat a műsor rendjéhez. Kísérleti forma, műkedvelő együttes, de nem hallgathatunk el néhány kisiklást sem. Kifogásolom a színpadkép központi motívumát, amely egy tüllös piros szívbe helyezett gyertya volt. Nem, nem értem. Többet ért volna az egyszerű fekete körfüggöny.
