Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Cselényi Lászlóval)

mozdulat, az 1956-ban, tizennyolc éves koromban írt Csillagok. Arról nem is szólva, hogy én a verseket mindig csak mellékterméknek tartottam, s egész ifjúságom a nagy regény megírására való felkészülés jegyében telt el. S mennyi kudarcba került, míg fölismertem, hogy egyáltalán nem vagyok prózaíró alkat. Annak ellenére, hogy Zalabai meg arra jött rá, mennyire az epika jegyében íródott az egész eddigi lírai életművem. Vagyis: az epika igen, a próza nem. Ám az eposzok kora lejárt, tehát: megint egy zsákutca. (Vajon hányadszor hangzik el már ma ez a fogalom?) A hosszú-hosszú hallgatás esztendei alatt mindez lassan, fokozatosan tudatosodott, érlelődött és letisztult bennem. S annak tudata is, hogy én soha nem egymás után sorjázó, egymással össza nem függő lírai verseket írtam, hanem egyetlen szöveget, egyetlen mag körül szüntelenül terebélyesedő Work in Progress-t. Lehetőségeket egy elképzelt szöveghez, ösz- szefüggéseket, ahogy végül is a cím meghatározza magát a műfajt. Mert természetes, hogy nem „eposzt” írok, ami ma már bizonyosan lehetetlen, csupán egy elképzelt eposz töredékeit, s az a bizonyos híd, amelyről Koncsol Laci beszél szövegeimmel kapcsolatban (egy készülő híd pilléreinek, állványzatainak, alkotórészeinek nevezve azokat), természetesen soha nem készül el. És meggyőződésem, hogy nem is kell elkészülnie! (Hány dilettáns eposz-erőlködés íródott már csak az utolsó száz esztendőkben is! Nem óhajtom szaporítani a számukat.) De azért mégsem tudok lemondani a teljesség megközelítésének az Igényéről (ha már egyszer ilyen az alkatom!). Nekirugaszkodtam én többízben is a lehetetlennek. Először még a Nap-énekben. Később, hatvankettes keletszlovákiai ösztöndíjam idején Ballada a földről címmel terveztem egy „eposzt” (ennek töredékei az Erők szociográfikus versei), persze, ez a terv is dugába dőlt. így jutottam el végül, a párizsi esztendők után, az 1974-es alkotószabadság egyesztendő nyugalmat biztosító, ráadásul haza, Gömörbe kényszerítő vagy-vagyjához. Mire hetvenben Párizsból hazajöttem, akkorra már készen volt egy újabb „eposz”-kísérlet (az Összefüggések) alapzata. Itthon aztán, akarva-akaratlanul, szembe kellett néznem jónéhány dologgal. Egyebek közt azzal, hogy miként hozzam összhangba régebbi írásaimat az újakkal, s hogyan építsem be az addigi életművet az új koncepcióba. Namármost, mint minden fölfedezés, ez is roppant egyszerű volt, csak rá kellett jönni. Hogy van egyrészt a Ballada a földről című töredékekben maradt kísérlet, másrészt viszont egy Összefüggések című, megintcsak töredékes, s az előbbivel diametrálisan ellentétes kísérlet. Az elsőből épp a második struktúrája és korszerűsége, európaisága, távlata hiányzik, míg a másikból meg épp az első „földközelisége”, gyökerekhez kötöttsége stb. Tehát: Kolumbusz tojása — összegyúrni a kettőt! S ez automatikusan hozta magával a kétszólamúságot. Vagyis az első szólam a párizsi, a másik az itthoni anyag. S a kettő ütközőpontjában a Nemes Nagy Ágnes-i „között”.

— Költői kísérleteid az utóbbi tizenegy néhány esztendőben hangsúlyozottan a költészetet megújítani szándékozó avantgarde és neoa'jantgarde törekvésekkel tartanak rokonságot, illetve ezek jegyében, ezek szellemében fogantak. Köztudott, hogy napjaink lírája, világviszonylatban is válságban van. Milyen szerepük van, illetve milyen szerepük lehet a kísérleti irodalmaknak e válság jeladásában, a kivezető út felmutatásában? Mi a véleményed napjaink költészetéről?

— Közismert, hogy az én nézeteim szélsőségesek e tekintetben, s idehaza szinte egyedül képviselem őket, így kell tehát értelmezned, amit ezzel kapcsolatban mondok. Nekem ugyanis az a véleményem, hogy igazán jó, igazán nagy Irodalom csak az lehet, ami gyökeresen új, gyökeresen más, mint a sokévi átlag. Ha mifelénk valaki Eliot-ot, Pound-ot, Michaux-t, Char-t, Kassákot vagy Weörest utánozza, az epigon, de az, aki Petőfi vagy Arany János több mint egy évszázada elsütött patronjait használja, az bezzeg nem epigon, hanem haladó hagyományt ápol. Csinálj egy gyors számvetést: az utóbbi száz esztendő magyar lírájában mennyi volt az Arany-epigon, s mennyi az avantgarde .aztán gondold meg, hogy mégis mindig az a maroknyi avantgarde volt a bűnös, a hazaáruló, a megvetésre méltó stb. Köztudott az is, hogy soha még annyi jó vers és annyi jó költő nem volt a világon, mint napjainkban. Itthon és külföldön egyaránt. De ha ennyi a jó költő meg ennyi a jó vers, ez automatikusan magával hozza, hogy voltaképpen már nem Is az a jó vers, amit eddig jónak tartottunk, s amit mindenki meg tud csinálni, hanem szerintem éppen az, amely eltér a már emlegetett sokéves (sok évtizedes, évszázados?) átlagtól. Engem ma már ebből a rengeteg írásból csak az tud igazán érdekelni és izgatni, ami kivétel, ami nem olyan, mint a többi.