Irodalmi Szemle, 1978
1978/1 - MŰHELY - Cuth János: Az író emberré lesz (novella)
Cuth János AZ ÍRÓ EMBERRÉ LESZ JÖZSIKA A ház előtt egy barackfa állt. Termése sohasem érett be, mert az utca gyerekei éretlenül letépázták gyümölcseit, a fa lombja mégis készséggel osztogatta foszlott, de áldásos árnyékát. Jutott árnyék a barackfa tövében meghúzódó, hálásan illatozó gyöngyvirágoknak, leplezte a kisfiú ruhanyűvő mesterkedéseit, sőt a két asszonyt is az ablakban, akik remekül szemmel tarthatták a Főutca legfontosabb felvonulási szakaszát a fa gyér lombozatán keresztül — anélkül, hogy fölfedték volna magukat. Beszélgettek. A kisfiún zsinóros matrózruha feszült. Eleinte csak virágot szedett, majd egy menekülő gyikot követett nyomon. A rejtekút a kerítésen túl folytatódott, s a gyík (nagyapa óraláncának pikkelyeivel borított) háta még egy meg nem írott meséskönyv temérdek kincsét sejtette, valahol a rejtekút végén. S mikor annak rendje és módja szerint a jó tündér is feltűnt egy lepke képében, s a lepke is átvergődött a sövényen, a kisfiú már a magáénak érezte a sok kincset. Elhatározta, hogy édesanyja javára osztja majd el a kincseket: felénél kevesebbet a jó tündérnek, több mint felét pedig édesanyjának. A kisfiú virágot szorongató tenyere megizzadt. A két asszony az ablakban egy harmadikról beszélgetett: —> Két köves gyűrűje is volt a jegygyűrűje mellé, de a gyerekei sohasem néztek ki ilyen jól — mondta a kisfiú anyja szerény büszkeséggel, maid mintha ebbe a büszkeségbe kést döftek volna, visítva: — Mit művelsz abban a ruhában? Azt hiszed, jókedvemből adtam rád?! — utána az előző hangnemben folytatta: — Persze, a jegygyűrűje is a második, de nekem sem ez az utolsó. A kisfiú lehasalt, és a sövény ág-bogait rendszabályozó tüskésdrót alatt igyekezett átjutni a kerítésen túli meseországba, ahol nincsenek felnőttek, csak gyerekek. — Jaj, drága új ruha! — sikoltotta az asszony. — Gyere csak ide! — Kincset akartam neked . .. Az anyja kihajolt az ablakon, belemarkolt a kisfiú üstökébe, és leszámolta neki vétke pontosnak vélt ellenértékét: két tisztán csattanó pofont; maijd bizalmas hangon fordult a barátnőjéhez: — Vasárnap is, csak úgy csilingelt rajta a sok fityfiritty, s azt látnod kellett volna; úgy illegette magát, mintha a hercegprímás ment volna mellette ... A kisfiú kezéből kihullott a virág. Könnyein át homályosan látta a két asz- szonyt. — Érezte, hogy a sírás kevés. JÖSKA Jóska apja sodorintott egyet a zsuppkötélen, s megkötötte vele az utolsó kéve zabszalmát is. A sík vidéken sehol egy fa, sehol egy domb. A levegő vibrált a melegtől. Jóska a tarlón hasalt, s a torzsokok közt mászkáló poros hátú bogarakat figyelte. Tücskök cirregése hangzott minden irányból s a pacsirta szenvedélyes füttye. A folyondárok közt mezei pocok motozott. Jóska felnézett az égre. Az egymásra tornyosuló felhők pereme izzott a fényben. Jóskát elbágyasztotta az átható zsongás és a látvány. A felhők eltakarták a napot. A szél port hozott, sűrű lett a levegő. Földig hajlott a fű és a muhar, megzördültek a kukoricalevelek, majd meglobogtak.
