Irodalmi Szemle, 1978

1978/4 - Tóth László: Vita és vallomás (Beszélgetés Cselényi Lászlóval)

— Tehát közvetlenül az 1965-ös párizsi utad előtt megjelent a második köteted,, s a modern művészetek fővárosába egy tartósnak látszó és tájékozódási pontok nélküli költői válság sodort.

— Azzal mentem el, hogy tudtam, az Erőkkel valami megint végérvényesen lezárult. S hogy ismét valami mást kell megpróbálnom. Igen ám, de mit? Emlékszem, hatvanháromban, Párizs még akkor messze volt, egysoros, azaz egy-egy képbe sűrített szövegeket kezdtem Írni. Igaz, nem többek ezek még esetleges és ösztönszerű tapogatózásoknál, de hozzátartozik az igazsághoz, hogy ezek az egysorosok lettek a későbbi Összefüggések első csírái.

— A hétszer főbelőtt narancshoz hasonló képekre gondolsz?

— Igen. A többszáz soros kompozíciók, szélesen hömpölygő verssorok után az egy- mondatnyi „versek” következtek. Ez alighanem Weöres hatása volt, hiszen akkoriban, kezdtem őt „felfedezni”. Igaz, s jellemző, hogy az ötvenhatban megjelent gyűjteményes kötetét, A hallgatás tornyát Párizsban olvastam először végig, ott jutottam csak hozzá: A Műhelyesektől kaptam kölcsön, s ez volt az első párizsi olvasmányom. Az 1965-ös ősz gyönyörű napsütésében, miközben a várossal ismerkedtem, ezt a könyvet hordoztam magammal, s ezt olvasgattam a Notre Dame kertjében és a Szajna-parton. Így ötvöződött bennem eggyé Párizs és Weöres (modern) költészete. íme, egy adalék: pszichoanalitikusok számára!

— Hogyan kerültél kapcsolatba a Magyar Műhellyel?

— Nagy Lászlótól kaptam meg az akkor még kint élő Parancs János címét. Csőpostán jeleztem neki, ismeretlenül, az ottlétemet, s még aznap megkaptam a választ, hol és- mikor várnak. Otthagytam náluk a két kötetemet, s amikor egy hét múlva visszamentünk Párizsba, újból találkoztam velük. Ekkor mondta Papp Tibor, hogy intézzem elv ha tudom, hogy egy iskolaévre kijussak Párizsba, s ők, amennyire csak tudnak, a segítségemre lesznek. Bátorításuk nélkül valószínűleg kevesebb merszem lett volna nekivágni, nyelvtudás nélkül, az ismeretlen útnak. Később derült ki aztán, amikor már nagyon jó barátok lettünk (volt időszak, amikor pénz hiányában heteken át Tibornál vacsoráztam és Nagy Pali öccsénél laktam), hogy nem a verseim lelkesítették fel őket, hanem egy, megint csak lélekbúvároknak való história. Az történt ugyanis, hogy né- hányan, írói, s talán a „kisebbségi” magyarnak kijáró szolidaritásból, összedobtak száz frankot és fölajánlották: költsem el kedvem szerint. Én meg bementem az első utamba kerülő könyvesboltba és összeszedtem száz frank értékű zsebkönyvet. (Akkoriban még három-négy frankba került egy zsebkönyv.) Egy kisebb könyvtárral térhettem így haza. A fiúk, amint később elmondták, épp ezen lepődtek meg: itt van egy fickó Közép-Európából, aki alig nyögdécsel valamit franciául, s ahelyett, hogy az égből poty- tyant száz frankot nyugati cuccokra vagy a Pigalle utcanőire költené, összeszed egy csomó könyvet, holott egy sort sem tud belőlük elolvasni. Ez hát a „történet”, ez a véletlen juttatott el végül is a „világ városába”.

— Bizonyára nem volt könnyű az az első esztendő.

— De nem ám! Főként az első három-négy hónap, úgy karácsonyig, újévig. (Október elsején érkeztem Párizsba.) Őszintén bevallom, x-szer előfordult, hogy megfutamo- dok. Hisz képzeld csak el a helyzetemet! Idehaza már nagyon is felkapott, elkényeztetett költő s újságíró voltam, elvégeztem az egyetemet, s akkor most állj oda lépcsőt mosni, csomagolni, gőzfürdőben a vendégekre köpenyüket fölsegíteni. De jó iskola volt, kemény próba. Mindent magam mögött hagyva, mindentől elszakadva.

— A nyelvtől is.

— Attól különösképpen. Lényegében mégsincs sok mondanivalóm erről az első esztendőről, mert valóban csak a munka és a szigorú nyelvtanulás időszaka volt. Reggel hatra jártam dolgozni; lépcsőt mostam egy Beaux quartiers-beli palotában, melyben többek között egy Hatvany nevű bárónő is lakott, a szemközti palota pedig (ezt csak később tudtam meg) Giscard d Estaingé volt. S ha már itt tartunk: később a burmai nagykövet „gardienje” (kertésze, értsd: kifutója) voltam, aki U Tant barátja volt, s a főtitkár járt is náluk párizsi tartózkodásakor. Sajnos, én csak a terep „előkészítésében” (értsd: a takarításban) vehettem részt, személyesen nem parolázhattam az