Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
kor jönnek az erdélyi gránátvetők? Nem látták..., a gránátvetők?! 5. Franyo árva lelkében sírni kezdtek az erdők. Először csak zokogtak, aztán panaszosan üvöltöttek. Ezen felbőszült, berúgott és ő is üvölteni kezdett, ölni akart. A ház lakói szétfutottak, magukra hagyták otthonaikat. — Ki kéne hívni a rendőrséget, a tűzoltókat, a mentőket, a szemeteseket és a biztosító embereit — mondta valaki —, meg a katonaságot... — tette hozzá sietve. — Hol az erdő? — bőgött Franyo —, hová tettétek? Örökzöld helyett szürke kőerdőt látok! — Hulló entellektuel, rájött a lakótelepi vész. Alig bírtam megfékezni. Eltörte két bordámat és beleharapott a fülembe. Vérével összemocskolt. Nyállal befröcskölt. Leköpött. — Hímringyó ... korhadt kutyapecér ... — lihegte. Aztán évekig röstelli, amit tett. Ha hangot hall, elvörösödik. — Nem vagy korhadt kutyapecér — suttogja —, a hímringyó én vagyok. Marát sem nézi meg. A madártestű pásztorlányból királynői szelídségű házityúk lett. Meglátogattak fardóval. — Világkörüli útra indulunk — mondta. Vissza sem főttek, míg íródott a regény. Révbe értek. Akár az istennő Dása. Tüskés férje mellé szeretőt fogadott, Anonymus Mercedest. Büszkén viseli mindkettőt. Gyereket vár. De kitől? Kis Pepo vagy kis Mercedes születik? Madárcsivitelésre figyelek, olvasnám ki belőle. De nincs benne a felelet. A verebek sem csiripelik. — Egyik sem — mondja az elérzéktele- nedett hegyilegény —, egy harmadik születik. Dása nem szól, telten mosolyog. Eletet nevel, gyöngyvirág illatú jövőt. Rózsaszín glória a feje felett. 6. Meddig fagyasztják a határmenti történelem sárkavaró viharai a sápadt lelkeket? Orvmadarak kora meddig tart még? Senki nem válaszol. Madárkiáltás sem zavarja a mélabút. A gondolat a lét karójára csavarodott. Nem tudunk semmit. Én sem. Ez a sorsunk. Dönt a történelem. Bicskay Szaniszló elkárhozott. Ördögbendő földre bukott. Kerti Áron, a Kőtörő Sziszifusz az égi kőbányában hasogatja a sziklákat és pásztornótát mond az úristennek. Hatalmak jöttek és mentek, népek veszekedtek, nemzetek berekedtek. Apám sem tud semmit. Ki hát? A határmenti fagyok vészesen súrolják a tálajmentét. Az özönvíz partjára indulok. Ősi szokás a családunkban, hogy megmossuk arcunkat az özönvizekben. Eletet nyerünk így. En is arcot mosok. Jó lenne átmenni a túlsó partjára. Tűnő hangként mondhatnám: utánam az özönvíz! Nem lehet. Hol a másik part. Hiszen az özönvíz tükre a világ széléig ér, végtelen ...
