Irodalmi Szemle, 1978
1978/4 - Duba Gyula: Irodalmi karikatúrák
Wines már levegő. Az asszony vágyik, én kimászom a fásládából. — Lódulj, igric — bocsát el —, ne játssz ■egy istennővel, aki kegyes volt hozzád. Szirtek között távozom. Mögöttem árvíz önti el a lakást. A hegyilegény nem tud úszni, fuldoklik. Franyó és Lena a szekrény tetején ülnek, iszonyú hullámok verik a lábukat. A többiek elmerültek. A fásláda jelém úszik, de nem ér utol. 2. A bajok kondában vesznek körül. Üzenet jön messziről: „Ősöd, Kerti Áron, fájlalja magát...” Mentem. Kellett. Bévül éreztem, hogy kell. Haza. Otthon tél. Néztünk ki a kamraablakon. A télbe. — Örzse jön mormolta két szó egy hangon. Kilelt a hideg. Nem bírtuk Örzse nenőt. Elébebattyogok, hátha nem jön be. — Ősöd, Kerti Áron, a Kőtörő Sziszifusz az elmúlással komáz. Bajra hívta a kaszás ... — szipogja —, menj...! Kér. Vár. — Rettenetesen harangoznak. — Egy mi- nutumban hal meg, vétkesen ... — Rettent varjúmadár. — Elfogy Kerti Áron, a Kőtörő Sziszifusz, kiszikkad a vére, nincs mentsége az eretneknek. A Kertiek homlokának ráncaiba fekete- otellót lehelne elletni. Olyan mélyek a ráncok. Kerti Áron súlyos sorsot nyögött. Beszántott, kiásott, cséphadaróval verte a gabonakévéket. Követ tört. Rettenetesen szenvedett. Ha elmaradt a háztól, a felesége szenvedett helyette. Azért az első hó hazahozta Kerti Áront. — Kőtörő Sziszifusz, jelen — érkezett. Ilyenkor sem mosolygott. Komor volt. Kongatnak. A harangszó dédelgeti a fá- ■zó madarak szárnyát, megsimogatja a mezei pockokat, szelíden megvakarja a fák kérgét és csak akkor óvatoskodik be a házak ajtaján, beles a kéményen, s a villámhárítókra csavarodott bazsarózsán a jöldre ömlik. Nem megyek Kerti Áronhoz. Nem akarom látni Kőtörő Sziszifusz homlokráncainak szakadékait. A bánat megemel és küld, visz az Óperenciás tengeren túlra, varázsszóért Kőtörő Sziszífusznak. Megtanulok bűvöletet mondani. A sors kínbugyraiba is leszállók érte, ha kell. Káposztacsőszök éjszaka vigyázzák a nyulakaí. Alva is éberek. Olyan Örzse is: riadt káposztacsősz. Pislogószemű. Panasza végtelen szipogás. Hat éves korában férjhez adták. Bendö Bándiné lett. Az ember nagy, fekete és kegyetlen. Keze bütykös. Lába csámpás. Kisbíró. — Igis — mondja hadarva a feletteseinek. Elsieti az igent. Csonkítja a szót. Elvetemültségéért ördögnek becézik. Összesen: Ördögbendő. — Frnc lőjjön sgbe — kiált a varjakra, ha a dobolásába belekárognak. Napóleon képe lóg az ágya felett. — Császár — bókol előtte. Fekete volt, aztán vörös lett, majd fehér. — A csszár hűje — mondta és bevágta a képet az ágy alá. A menő vörösöknek búcsút dobolt, a jövő cseheknek indulót vert, pattogót. Majd Örzsét verte kékre, zöldre és pirosra. — Mi vagy? — kiabált rá. — Nyilatkozz! — Részeg — nyögte Örzse fehéren. Akkor már ivott. Madáréletet élnek, Örzse tépázott galamb, Ördögbendő meg karmos keselyű. Hajnalban a Nagyszurdok olyan, mint a gatyakorc, párás és meleg. Vágy és pusztulás kószál itt szüntelen. Mindenütt jelen az enyészet, madarak csőrében, tátikák kelyhében, kutyahalak pikkelyén. Ördögbendő Örzsét emészti, majd leballag a nyilvános illemhelyre. A kecskeszabó lánya és veje reggel sem kelnek ki az ágyból, éjjel nappal ölelik egymást. Madárhűséggel csimpaszkodnak egymásba. Tiszták, bár nem mosdanak, mert akkor el kellene engedniük egymást. Vén Ballagi nyolckor támasztja meg a tűzoltószertárt. Pipázik, füstöl, mint az őszi rőzseláng. Es köp. Hegyeseket. Sercint, mondja ő. Arra megy még Görbebot, a paraszt, Taknyosgyerek az orrát szíva, Hlaváček a csehmorva végrehajtó. Nem megy arra másfélezer ember, a nagyfáin többi lakója, akik nem fértek bele a könyvbe. Rézsut a városi illemhely. A sintér háza nekidülve: sárból vert fecskefészek. Hét kisfecske, a sintér gyerekei. Rondák, de édesek. Mickát, a legidősebbet a suttyók már az illemhely körül kergetik. Aztán elindulnak ösztöneik hímséges tájai felé. A Bodzapusztán indulnak a csenderes felé. A suttyók utána. Szaglásznak, szű-
