Irodalmi Szemle, 1978
1978/3 - FÓRUM - Gerold László: Magyar nyelvű dráma és színjátszás Jugoszláviában
deken át időszerű konfrontációira és elrettentő esetsorozatára emlékeztet. Tanulságos idézni azt a részt, amelyben Ovidius és a Tomiba érkező római hajóstisztek fejtik ki véleményükéit a költői szabadságról: „Első hajóstiszt: ... A verset úgy kell írni... Ovidius: Hogy kell írni? Mert az mindig baj, ha a katona meg a szenátor jobban tudja, mint a költő, hogy kell verset írni. Talán te megmondanád? Második hajótiszt: (szabadkozik) Én keleti ember vagyok, csak a görögöket ismerem ... Ovidius: Én a görögöt is magasra emeltem. Az emberit... a szerelmet írtam le és magasztaltam. Első hajóstiszt: És kikötöttél Tomiban? Ovidius: Kikötöttem Tomiban a Pax Augustus legfényesebb óráiban ...” Ovidius nem hangos lázadó, hanem önmagát emésztő, csendes szenvedő. Ezért érthető, amikor szökés közben utolérik, egyszerre, ellenállás nélkül megtörik, öregembermód erőtlen lesz, szó nélkül visszatér az addiginál súlyosabb, megalázóbb és reménytelenebb száműzetésbe. Majtényi művében Ovidius sorsával szorosan összefonódik a )é- gió századosának, Comeliusnak és feleségének, Calvlnának sorsa. Comeliusban a szám- űzöttre vigyázó katonai kötelességtudás kerül ellentétbe azzal a felismeréssel, hogy Tomiban, a birodalom pereméin ő, az őrző is száműzött. Mindehhez egy nagyon diszkrét szerelmi háromszög festi hozzá a lírai tónusokat és az előző két vonulattal együtt gazdaggá és változatossá teszi a történetet, amelyet a jó színpadi érzékre valló drámai szituációk és Majtényi gördülékeny, szép, míves stílusa drámairodalmunk egyik legjobb művévé teszi, de amely szintén sajnálatosan csak a Rádiószínház néhány alkalmi előadásában jutott el — kis számú — közönségéhez. Majtényi számára a drámapályázat visszatérést, Tóth Ferenc számára viszont az első sikert, a feltűnés lehetőségét adta. Jób című verses drámája, amely a második díjat kapta, elsősorban időszerű gondolati drámaként hívta fel magára az országos közvélemény figyelmét. (Az Áfonyák és Légszomj után a szabadkai társulat ezzel is jogot szerzett az országos színházi fesztiválon való részvételre, s ott az előbbi kettőhöz hasonlóan szintén jó fogadtatásra talált.) A Jób biblikus jellege ellenére tartalmaz ugyanis olyan vonatkozásokat, amelyeket mindenki saját, keserű tapasztalatára em lékezve, könnyen közelinek érezhet. Ki ne lett volna már a jóbihoz hasonló szituációban? Ki az, akit életei során nem kényszerítettek szembefordulni egykori hitével, önmagával, szembehelyezkedni a fölötte álló, az érthetetlennek és szentnek hitt és őt csak játékszerként kezelő, misztikus hatalommal. Erről, a hitről a hit megrendüléséről szól Tóth Ferenc /őöja. A Jób a vajdasági irodalomban — a műfaj relatív szegénysége ellenére is — szinte központi helyet elfoglaló, és mindenképpen a legjobb drámákat szülő magatartás-drámák sorába tartozik. Nem cselekményes mű, a drámai konfliktus nem külsőségekben, hanem a főhősben érlelődik, belső vívódásában teljesül ki, kap mindenkihez szóló, erőteljes formát. Jób saját igazságát semmisnek látja az Űré ellenében, jóllehet a csapásokat, bűnhődését sohasem érti meg. Bűnösségét mégis beismeri. S jön a fordulat: az Or felmenti és megáldja Jóbot; vége a heccnek. Jóbb azonban a happy enddel feledni is tudná testi szenvedését, azt érzi, hogy már nem a régi, nem az, aki a próbák előtt volt — valami összetört benne. Sajátos és eléggé érthetetlen jelenség, hogy a fiatalabb nemzedékek, köztük a vajdasági magyar irodalom megújhodását hozó Symposion-generáció tagjai sem művelik, nem kedvelik a drámát. Mindössze néhány próbálkozásukról — bár ezek nem jelentéktelenek — tudunk. Köztük is elsőnek kell említeni Tolnai Ottó két drámáját, A tűzálló esernyőt és a Végeladást. Az előbbiben drámairodalmunk talán legdrámaibb szituációját gondolta ki Tolnai: a itűz és a víz — ősidők óta az emberi élet mindennapjainak nélkülözhetetlen, egzisztenciális elemei, melyek a rendszeres gondolkodás két nagy, kibékíthetetlen ellenpólusai is — közé szorult emberekről írt drámát. A mű jelezte élettér általános érvényű — a fóliába csomagolt ház, háttérben az özönvízzel, belül a tűzveszéllyel — de a konkrét földrajzi fogódzók (Tisza, Szabadka, Bácska) okán könnyen szűkíthető. Ám földrajzilag meghatározott térnél lényegesebbek azok az emberi magatartásformák, lelki tulajdonságok, viselkedési reflexek, amelyek a dráma alakjait jellemzik, a kis szegénységét még a legnagyobb veszélyben sem ‘elhagyó, a vagyonkájával összenőtt, a becsületes munkával szerzett sajátját az utolsó pillanatig védő falusi em-
