Irodalmi Szemle, 1978

1978/3 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Németh István: Cselédek utódai (riport)

megértsek, és nem is értek, de az asszony durván rákiált, így füstbe megy az ismerkedés. Az asszonyon feszülő kék munkanadrág fényes a szennytől. A dikón piszkos rongyok, a gyerekágyban három vagy négy szakadozott takaróféle alkotja a derékaljat. Ezen fekszik a maga elé meredő fiatalasszony gyereke. K.-né legkisebb gyereke a dikón. Az apja nyirkos, ragadós bekecsét dobták rá. A bekecs alól kilátszanak a csöppség apró, fázós lábacskái. Orra alatt sebek, sebhelyek. Milyen lehet az alsó teste a piszkos gúnya alatt? Az asszony arca telistele apró kiütésekkel.

— Piszkosak. Nem kerül tisztább ruha rájuk? — kérdem.

— Minek, ebbe a sárba — mondja az asszony megint haragosan, majd hozzáteszi. — Láthatja, amilyen hosszú a nap, ki se mehetnek. Hová? Ebbe a ganéba? Különben is mit akarnak tőlem, hagyjanak engem békében, tán nincs magamnak elég bajom?

— Látom, rosszak ezek a lakások — mondom, hogy fordítsak a szón, s megenyhítsem kicsit az asszonyt. 0 meg is enyhül, megélénkül, s kijön a konyhából, hogy megmutathassa a tönkrement angol WC lucsokkal teli helyiségét, kinyitja a többi ajtót is, nem működik a zuhanyozó, csöpög a mosogatóból a víz. Néha fizetésnapok után bezárja a gyerekeket, azok meg ülnek az ablakban, éhesen, fázósan, keservesen sírnak. Az ilyen napokon általában utána jönnek a nemzeti bizottság alkalmazottai és a szociális bizottság tagjai, hogy mérlegeljék a helyzetüket. Nekik néha már olyan emberek helyzetével, sorsával is foglalkozniuk kell, akik még csak pár napja költöztek a majorba, s lehet, egy vagy két hónap után már mesze viszi őket a szél.

Amikor a fiatalasszony látja, hogy érdekel a lakás, meginvitál a saját, leendő otthonába is. Nézném meg, milyen csúnya és rossz lakásfélébe kell itt nekik beköltözniük.

Hát igen, nem éppen épületes a tönkretett konyha, fürdőszoba és WC látványa. A falakról mállik a vakolat, ám a két szoba padlója egészséges és szárazak a falak is. Persze, a festett képű fiatalasszonynak eszébe sem jut, hogy fölsöpörhetné, esetleg felsúrolhatná, vagy netalán ki is meszelhetné a helyiségeket. Ügy gondolja, hogy mindez a gazdaság vezetőinek a kötelessége. Csak ül és bámul maga elé.

Később megkérem N. Jánosnét, mutatná meg ő is a lakását. Az előszoba ajtajának az aljáról állítólag azért szedték le az alsó deszkákat, hogy a kutya szabadon közlekedhessen ki-be, persze lehet, hogy csak a tűzre kellett a néhány szál deszka. A konyhában viszonylagos rend van. A vaságy szakadozott, piszkasszürke függönymaradvánnyal van letakarva. A sarokban Péter-kályha. Az asztalon rezső, jó meleg van. Férje Érsekújvárba ment a katonai parancsnokságra. Amikor délután etetés előtt megjön, megállítjuk, beszélni szeretnénk vele. Ám mihelyt meglátja nálam a fényképezőgépet, s a kora felől érdeklődöm, elszalad vízkőtől térképezett, sustorgó műanyag felöltőjében, mintha bántani akartuk volna. Járása bizonytalan, szemei alatt mély táskák.

— Első osztályú munkást nálunk ne keressen — mondja Blaskó László, a gazdaság agronómusa. Stefankovics Gyula zootechnikus fizetésnapok után úgy kelti fel, rángatja őket ki az ágyból, úgy zavarja őket etetni, fejni, mintha szófogadatlan gyerekek lennének.

Megyek a másik sorra. Vonz az innenső sarok lakója. A hosszú cselédház reá eső részét új drótkerítés védi, s a kerítésen belül frissen mosott fehér függönyök, alsónemű, tarka szék- és foteltakarók lógnak. Ugyanezek a takarók az ablakon belül is, a függöny mellett. Benyitok a kiskapun. Látom a fiatalasszonyt elmozdulni a függöny mögött. Kopogok, de nem nyitja ki az ajtót. Kopogok újra, többször is, de hiába. Fél talán? Nem hiszem, inkább szégyenét, azt a puszta tényt akarja eltakarni, hogy itt lakik, itt kénytelen élni. Tovább indulok, később megtudom a nevét is és azt is, hogy friss asszony.

Kopogok a másik ajtón. T. István felesége, vagy élettársa most került haza a börtönből. Az ajtó nem nyílik ki. Lehet, nincsenek is idehaza. Később látom T.-ék kisfiát. Szinte tüneménynek hat szép arca, értelmes szeme, tiszta ruhája, ebben a környezetben. R.-né fiával megy az istállóba. De a nagyfiú célszerűbbnek látja kereket oldani. Végül, hogy mégis utolérem, látom az istálló túlsóvégi ajtaján újra eltűnni. Megkérem hát az anyját, hívja vissza. Hívja is, de a fiú csak nem jön; akkor aztán erélyesen, érdes hangon visszaparancsolja őt.

— Miért szaladtál el? — kérdem a kerek, szeplős arcú, értelmesnek látszó fiút. Tizenhárom éves, iskolába nem jár. Nem akar, mondja az anyja. Ügy látszik, ezért látta üdvösebbnek a futást az idegen elöl. És lehet valami más is a dologban. Több testvére került az apjához, azt hiszi, hogy őt is el akarják vinni.