Irodalmi Szemle, 1978

1978/2 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei — II. rész (esszé)

munkabírása, kitartása miatt törvényszerűen Húrban lett az örököse. „A Slovenské pohl'adyt munkával segítsétek és terjesszétek; ez a lap most egyetlen szavunk ebben a kedvetlen csendben!”

Stúr írja ezt, Hroboönak; s tulajdonképpen végrendelete is ez. Végrendelkezik, úgy rendezgeti a világ dolgait, mint aki messzi útra készül. Ráborul a mondat végére; a pont, a puskalövés nagyon is logikusnak tűnik számunkra. Húrban Nyitrán így jegyzi tel Stúr trichotómiáját: A fájdalomból sző, a szóból tett születik. De mi születik a tettből?

Évekkel ezelőtt Andrej Mráz25 így írt a szóbanforgó perrel kapcsolatban: „Legitimista szolgalelkűségében Húrban egészen a végletekig elment. Elvi tájoltságának ez a része kétségtelenül egyéniségének általános reakciősságával függ össze...” S még hozzáteszi: „Anakronisztikusán és elrettentően hat, ha egy szlovák értelmiségi a »trón szent lépcsői« előtt térdel!”

S hogyha nem is tudnánk, hogy hány szlovák értelmiségi térdelt már a legkülönfélébb trónok megszentelt lépcsői előtt, ha el is tekintenénk néhány s nemcsak néhány úrnak (pl. az idézet szerzőjének is) a változó korok során s a legújabb időkben tanúsított szolgalelkűségétől, egyszóval ha le is söpörhetnénk egyetlen kézmozdulattal

— demagóg módra — ezt a kellemetlen ügyet az asztalról, akkor is szembe kéne néznünk vele. Megadóan és felfedett arccal.

Mert az igazságnak egy kis része ott van a megállapításban; kisiny magocska, s az is hazug tálalásban, de mégiscsak ott van.

Húrban ugyanis valóban térdelt a „trón szent lépcsői” előtt. S nem is egyszer, habár azt sem mondhatjuk, hogy állandóan a trón előtt hajlongott. (Ahogy azt már Štúrral folytatott vitájában láttuk, s még később is látni fogjuk, nézte ő a trónt más szemmel, számunkra sokkal rokonszenvesebben is.) Nem akarom itt minden kroméŕíži és bécsi ügyét felsorolni, amikor a felségek, nagyméltóságú urak és exellenciák körül sündör- gött, s nem akarom a császárért elmondott, s a népet a császár tiszteletére felhívó fohászait emlegetni. Mindezek helyett álljon itt ez a primitív versezet:

Árulókat, pártütőket Juháztató nagy király,

Sok hűséges szlovák torok Rád dicsőséget kiált.

(Tőzsér Ä. fordítása)

Bizony, bizony, ennél bárgyúbb hajlongást a trón előtt ma is nehezen tudnánk elképzelni.

Csakhogy!

Csakhogy — a dolog erkölcsi oldalát tekintve — Húrban ezt a versikét nem azért írta, hogy a világ javaiban részesüljön, hogy hivatalhoz, tisztséghez, pénzhez jusson. Bizony nem olyan fenkölt dolgok érdekelték, mint sok szlovák értelmiségit előtte, s főként utána, nem maradék nagybirtokért, nem szenátorságért, s mégcsak nem is tanári állásért hajlongott. Ennek a nyomorúságos versnek a megírásával is a szlovák nemzet fennmaradását és boldogulását akarta segíteni.

Persze a dolgok erkölcsi oldala, a szándék nem ismérve a történelmi személyiség haladó vagy reakciós voltának. Egészen bizonyos, hogy ez nem mindig döntő, sőt azt kell mondanom, hogy csak nagyon ritkán az. Sajnos. A jó szándékok valóban sok esetben a poklok mélységes fenekére vezetnek; a legtisztességesebb jellem is ebek harmincadjára kerül, ha a tulajdonosa rosszul tájékozódik a történelem mozgásában és nem érti meg legbensőbb értelmét.

Szerencsére a haladásról vagy reakciósságról nem az egyedi eset dönt, legyen az akármennyire is látható és kirívó; s az általunk elmondott egyedi eset kétségtelenül elrettentő.

A történelmi személyiséget csak teljességében, azaz legszélesebb és legmélyebb összefüggéseiben, az okoknak és következményeknek, a legyűrhetetlen függőségeknek, a kor adottságainak és korlátainak rendszerében, egyszóval, a történelem összefoglaló rajzában érthetjük meg.

Az összefüggések ismerete nélkül Húrban idézett versikéje a megalázkodás jelének, vagy ahogy maga Húrban mondaná: buta dolognak tűnhet. Csakhogy hősünk ezt a ver-