Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - LÁTÓHATÁR - Habaj, Ivan: A fekete autó utasa (elbeszélés)
csak hegyaljai jellege sincs. A völgyben hömpölygő folyót számos patak és csermely táplálja, s csaknem valamennyi jobb oldalról ömlik bele. De bai oldalról voltaképpen nem is táplálja semmi. A balra fekvő hegyek mintha nem is tartoznának ehhez a vidékhez, a hátukat mutatják. Arcát, melynek vérellátását zubogó patakok hajszálerei biztosítják, a hegységen túli völgykatlan felé tartja. Az északnyugati lejtőin csordogáló erecskék igen vékonyak, alig csörgedez bennük valamicske víz. Kihörpintik a szomjas partok meg irtvá- nyok, mielőtt még lefutnának a hegyoldalon. Csupán ha tavasszal megindul a hóolvadás, telnek meg a csekélyke árkok és erecskék vízzel. — Karol, a téren majd álljon meg, beugróm az ismerősökhöz — mondja a sofőrnek a kocsiban ülő férfi. Ez egyáltalán nem lepi meg a sofőrt. Hiszen keresztülmentek valaha ezen a városkán, hogy meg ne álltak volna? — Addig elugrok tankolni — mondja a sofőr. — Csak menjen, de ha megtankolt, induljon is vissza, mert nem időzünk sokáig — egyezik bele a férfi, akit az autóban visznek. Azután átadja magát gondolatainak, melyek minden alkalommal meglepik, amikor e jellegtelen, idegen számára aligha vonzó város felé közeledik. Lelki szemei előtt egymásután jelennek meg a képek. Először gyermekkori emlékei elevenednek fel. Némelyek homályosak, bizonytalanok. Más emlékek csupán távoli villámlásokként lobbannak föl benne, jönnek és el is tűnnek, hiába töri rajta a fejét, mit akar jelezni a régmúlt idők fukar küldötte, aki felajzotta bensőjét, visszhangra bírta a távoli napokat, és szomorúsággal vegyes szorongást keltett életre. És feltolulnak benne a többi eleven, életszerű képek. Édesanyjával ballag a reggeli utcán. A város fölött megjelenik a nap, a levegő éles, már eléggé hűvös van reggelenként. Egy sarokház elé érnek, a széles vaskapun át bemennek a tágas udvarba, amelyet úgy teleraktak mindenfélével, hogy éppencsak a közepén maradt tenyérnyi üres tér. Riadtan tekint körül. Cséplőgép, eke, vetőgép és más mezőgazdasági gépek sorakoznak egymás mellett. Alighanem {javításra vár valamennyi. Egészen haltul, a kőfalnál, egy egész halom rozsdás pléh áll, mellette vasúti sínek, szép sorba rakva. Amerre csak tekint, mindenütt vasdarabok, fémforgácsok, drótok, bádoglemezek hevernek ... Belépnek a műhelybe. A bajszos mester éppen egy gépen babrál, egy meglazult anyacsavart húz meg rajta. Az egyik lakatossegéd a gép alatt fekszik, a csavart tartja alulról. A másik segéd hátul mesterkedik valamit a homályban, de amikor belépnek, mindketten leplezetlen kíváncsisággal emelik tekintetüket a fiúra, akinek az elkövetkező négy esztendőn át éppen ez lesz az osztályrésze, ami nemrégen még az ő vállukra nehezedett. És amikor látják, hogy milyen aprócska, rémült s betegesen sovány az arca, csalódottan hor- gasztják le a fejüket. Másmilyennek képzelték. Ez a törékeny fiúcska nem visel majd el túl sok megterhelést. Nem nyilváníthatják majd ki előtte annyira a fontosságukat, és ez bosszantja őket. Még egészen elevenen él emlékezetükben, mit kellett nekik kiállniuk inaséveik alatt. Feszülten várják a mester döntését. — Hát elhoztam a fiamat — mondja alázatosan az édesanyja. A mester végignéz a fián. Bajusza megrándul. Nyilvánvaló elégedetlenséggel azt mondja: — Valahogy igen kicsi... — De itt majd megerősödik, csak most kezd nőni — védi őt édesanyja. s — Máshová jobban megfelel, mondjuk Fišek mellé a bodegába, de ide? — Kicsi, de erős. Nemrégen is... — édesanyja elbizonytalanodik, ős mégis befejezi, amibe belekezdett. — Košutnénál vállára csapott egy zsák krumplit és hazavitte ... és közben meg se állt, meg se pihent! — Jó, jó. Majd meglátjuk, lesz-e valami belőle — mondja végül a mester, és édesanyja fellélegzik.
