Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - LÁTÓHATÁR - Prouza, Petr: A hűtlenség derengő ege (elbeszélés)
semmivel sem szabad felizgatnod magadat, biztos, hogy minden rendben lesz. Le se fekszem, egészen reggelig melletted maradok és meglásd, majd minden rendbe jön, nyerni fogsz. A végén még tréfálkozik is, a „nyerni fogsz” Pardubsky kedvenc szavajárása, mindig nyert, nullára verte őket, nullára győzött a csapata is. És hozzám fordul, nem gondoskodnék-e Pavlíkról, nem etetném-e meg, és nem alhatna-e nálam. — Persze, persze, csak bízzátok rám — ígérem —, rendbeteszem a gyereket, és éjszaka majd átugrom. Éva rögtön ki is szalad és megmondja a kisfiúnak, hogy az édesapját baleset érte és nagy nyugalomra van szüksége, úgyhogy velem jön. Gyorsan odalépek Vítekhez. Erősen beleharap alsó ajkába, éppen úgy, mint amikor az orvos tapogatta, és a fogát csikorgatva kipréseli magából: — Szaladj érte, át kell jönnie, mindenáron át kell jönnie... Jelzem neki, hogy mindent megértettem, de egyébként egy szót sem szólok, csak megyek kifelé, ahol kézenfogom a kis Pavlíkot, és a mi nyaralónk felé indulok vele. Közben gépiesen válaszolgatok újabb és újabb kérdésére, nem is vagyok teljesen tudatában, miket mondok neki, Vitek kérésére gondolok, Kracíknéra gondolok és persze Évára, magamra, éppen önmagamra. Kezébe nyomok majd a srácnak néhány elnyűtt könyvet tele képekkel, készítek neki valami ennivalót, jómagam gondolni sem tudok az ételre, pedig, csak most jut eszembe, nem is ebédeltem. Szüntelenül Vítek ügyét forgatom a fejemben, azon töprengek, hogy nem kellene sokáig vesztegetni az időt, hiszen ki tudja, meddig bírja ki valóban súlyosan sérült barátom. Egyébként ismét magam elé idézem feleségemet, emlékezetembe tolakszik ez a gondolat, hogy a legtöbbször csak esténként látjuk egymást néhány percre, reggelenként mindketten egyedül megyünk el otthonról, én már eltűntem, ő pedig még alszik, vagy ellenkezőleg, szinte semmilyen házasélet. Vítek életének vihartópte fonala párhuzamosan fut az én mit sem érő napjaimmal. Most igen ijó lett volna, ha a feleségem is mellettem van, meghánytuk-vetet ■ tűk volna, mit tegyek, elvégre mindenekelőtt erről a két asszonyról van szó, Helenáról és Éváról, vagy inkább Éváról és azután Helenáról is. Az út egy darabjára kezembe adták Pardubsky gyihos lovának kantárat, ami nekem, az életúnt lovasnak, aki többnyire a piszokul egyforma napok, hónapok és évek nyergében ül, úgy hat most, akár az istenkáromlás. Ugyan mit keres egy diliházi sofőr a sors lovának hátán?! De miféle sors ez? Mi számít és mi nem? Mit részesítsek előnyben? Mi lesz, ha Vítek csakugyan meghal, a tetejébe azon gyötrődve, hogy már sohasem látja ... Ha életben marad, mi lesz a házasságával? Végső óránkat mi magunk készítjük elő. Rázárom a srácra az ajtót, és az egyetlen valamire való úton nekivágok a falunak. A délután már hevesen sürgette az alkonyatot, az emberek kíváncsi pillantásokat vetettek rám, biztosan tudták, mi történt Pardubskýval, mert itt minden a falu szeme láttára megy végbe. Felötlött bennem, hogy városon senki még csak tudomást sem szerzett volna a dologról, lám, rögtön összehasonlítást teszek, ám itt — mindenki látni fogja, hogyan cipelem oda Helenát. És Éva el sem mozdul majd mellőle, őt semmivel sem tudnánk kicsalni onnét. Szinte gépiesen állok meg Kracíkné mintaszerű hétvégi háza előtt, és minden fontolgatás nélkül bemegyek. Szinte az az érzésem, hogy valami hasonlót ő is várt, mint Vítek; egyrészt igencsak letörte a szerencsétlenség híre, másrészt viszont mintha felszabadultan taposná le maga körül az álcázás bozótját, örül, hogy nyilvánosan is vállalhatja, hogy vállalnia kell Víteket, számomra
