Irodalmi Szemle, 1978
1978/10 - NAPLÓ - Gál Sándor: Ágazik-bogazik
Ägazik-bogazik Csendes töprengés népművelésünk állapotáról Már vagy a negyedik noteszlapot gyűröm össze, s dobom az Íróasztalom alá, azzal az érzéssel, hogy amit leírtam, valaminek a része, csonkja, darabja csupán, de a mondandó valóságos magvához nem ér le. Nem, nem az a baj, kezdem a töprengést újfent, s elölről, hogy nem ismerem, vagy nem látom azt, amiről szólni kellene. Sőt az a baj talán, hogy nagyon is jól ismerem, s látom. A magvát is, természetesen. Csakhogy kibontani, világosságra segíteni — az erre vezető utat nem lelem. Mert hát milyen is népművelésünk állapota? Erről van szó, ugyanis. Milyen a helyzete, szerepe, föladata, küldetése napjainkban? Gondoltam, legelőbb az alapmatériát veszem szemügyre; anyanyelvűnk itteni alkalmatosságát a népművelés — népünk, a csehszlovákiai magyarság művelése — szempontjából. A szemlélődés egyik ágán mindjárt zsákutcába jutottam. A tavalyi Kazinczy Nyelvművelő Napok egyik megállapítása szerint nálunk az anyanyelvi megnyilatkozás középső, tehát köznyelvi rétege, romlóban van. Ha ez így igaz — s igaznak kell lenni, ha a nyelv tudósai által mondatott ki — akkor ugye az egész népműva- lésünk... Itt a zsákutca bugyra. A gondolat elakad. Mert a tudományos ismeretek, felfedezések, új elméletek stb., sem a szépirodalom — bár ez nem teljesen kizárt —, sem pedig a nénémasszonyok nyelvi szintjén nem közvetíthetők. Ez az egyik oldal. A másik: hogyha mégis adott a kívánt köznyelvi megfogalmazás, a hallgatók milyen mértékben képesek a hallottakat abszorbálni? Ugyan-ugyan, mondhatja erre a derűlátóbb elme, ez véglet, pesszimista bagó, a valóság mást mutat. A tények nem erről beszélnek. Tessék belelapozni a statisztikákba. Igen, magam is tudom, hogy kimutatásainkban évtizedekre visszamenőleg megtalálható, hogy például a CSEMADOK hány előadást, vitaestet stb., rendezett. A kerületi és járási népművelési központok hasonlóan tengernyi adathalmazt állítanak csatasorba, ha kell. Akkor hát mire ez a töprengő hang? Erre válaszolhatnám azt például, hogy legyek töprengéseimben pesszimista, s engedjem, hogy a valóság a maga fényeivel és érveivel győzzön meg feltevéseim viszájáról. Csakhogy ha így gondolkodnék, akkor mindent leegyszerűsítenék, mégpedig azért, mert mint minden ezen a világon, így a népművelés is sokkal bonyolultabb, mint amilyennek távolról mutatja magát. A mi sajátos nemzetiségi helyzetünkben pedig különösen bonyolult az állapota. A CSEMADOK kulturális szövetség, tehát a népművelés tényleges munkáját csak részben tudja vállalni. Az más kérdés, természetesen, hogy a CSEMADOK KB és a járási bizottságok is rengeteget vállalnak magukra pemzetiségi népművelésünkből. Szakbizottságok tucatja tevékenykedik szerte az országban kevesebb-több sikerrel. De itt is az az alaphiba, hogy nincs elég szakmailag képzett népművelő; magyar nemzetiségű pedig főleg nincs. Márpedig a népművelés — szerintem — az anyanyelven folytatható a legeredményesebben. Egy kis kitérővel most kanyarodjunk a népművelési munka gyakorlatára. Mi — a kassai járásban — két évvel ezelőtt, kísérletképpen, kidolgoztunk egy egész évre szóló népművelési munkatervet, mégpedig oly módon, hogy a CSEMADOK JB plenáris ülésén a helyi szervezetek vezetőivel hónapra-napra egyeztettük az előadások, előadás- sorozatok tématervét. Ezt akkor jónak találtuk. De mi történt? Egyszer csak kiderült, hogy se égen, se földön nem találni az egyes témákhoz előadót. Szlovák nyelvű még akadt volna, de magyar alig. Az irodalommal, történelemmel még úgy-ahogy boldogul-
