Irodalmi Szemle, 1978

1978/10 - Zalabai Zsigmond: Egy szöveg olvasata (Cselényi László: Összefüggések avagy Az emberélet útjának felén)

közmegegyezés viszonyáról. Az Összefüggések ... ugyanis kiélezett formában veti föl a merészen kísérletező, formabontó lírának azt a belső paradoxonét — tragédiáját? — hogy a költő, miközben depoetizál, miközben stilizálatlanságra törekszik, hogy versében a valóságnak minél hűbb képét, már-már a parafrázisát adja vissza, sokszor távolabbra sodródik az olvasók széles rétegeitől, mint a „poetizáló”, tehát az emelkedettebb nyelvet használó s a valóságot stilizált formában, „csupán” modellszerűen tükröző irányzatok. De — s itt kezdődnek Cselényi László szövegének a paradoxonai — tükrözhet-e a művészet másképp, mint modellszerűen? Adhatja-e a lét, a kor s a kort megélő emberi személyiség extentív totalitását, a valóság burjánzó tenyészetét? Cselényi — régebbi versei ezt ugyanúgy bizonyítják, mint az Összefüggések.. .-bői kielemezhető témakörök — alapjában véve a realista esztétikai koncepció szellemében alkot; az, hogy e koncepció nem esik egybe a stílrealizmus fogalmával, nem zavarhat bennünket: a két fogalom végül is nem kell, hogy fedje egymást. A kompozíció realizmusszemlélete azonban — s itt érzünk feloldhatatlannak tűnő ellentmondást — hol a lélektani naturalizmust, hol meg a lírába oltott pozitivizmust súrolja; Cselényi nem irányítja, hanem követi a szertelenül csapongó képzeletet, melynek számára az egyedi, a véletlenszerű, az esetleges éppoly fontossá válik, mint a lényeges, a tipikus, a törvényszerű. A teljes világ látszatát akarja adni, stilizálatlan világegészt akar érzékeltetni. A totalitásnak ez a túlhajtott szándéka azonban magával a művel fordul szembe; törvényszerűen, hiszen a Cselényi által óhajtott extenzív totalitást „csak az össztudomány végtelen folyamata reprodukálhatja végtelen folyamatban, mindig növekvő megközelítéssel” (Lukács György). A művészetnek — az altamirai barlangrajzoktól kezdve napjainkig — be kell érnie az intenzív totalitással; a dolgok és jelenségek végtelen halmazából csak korlátozott számú, de lényeget hordozó, s ezáltal a teljesség benyomását keltő valóságmozzanatot emelhet ki, ebből alkotva meg a világegész művészi modelljét. Az Összefüggések ... belső parado- xona alighanem abban keresendő, hogy a mű — számtalan apró valóságmozzanatának köszönhetően — gazdagabb, mint a modell; összhatásában ugyanekkor azonban szegényebb nála: a valóság megmintázott szobra körül a véletlenszerűség, az esetlegesség, a lényegtelenség szándékosan ott hagyott kőtörmelékei hevernek, eltakarva a mű bizonyos részeit és részleteit, zavarva az összhatást, a „nézhetőséget”, azaz — hogy a metaforát végre az irodalom nyelvére fordítsuk — az olvashatóság mértékét, az in- terpretálhatóság fokát. Az Összefüggések... témakörei — láttuk — viszonylag körülhatárolhatok; ám a túlszubjektivizált kifejezésmód, a túlzott motívumszórás, a logikai viszonyok közötti túlságosan is nagy távolság sokszor inkább csökkenti, mintsem növeli, inkább zsugorítja, mintsem kiteljesíti a jelentést; a szöveg sok helyütt csupán szavak, jelképek, ritmusok, hanghatások legföljebb konnotatív értékű (sugalmazó-sejtető) együttesévé merevedik, s határozottabb jelentése követhetetlenné válik.

Mint minden „abszolút kísérletnek”, az Összefüggések.. ,-nek Is van jó és rossz oldala, érdekesnek és értékesnek tetsző része, s avulásra ítélt eleme is. Mi az, amit ebből a kettősségből Cselényi László — vagy pedig költészetünk egésze — a maga javára fordíthat, létrehozva egy nem kevésbé újszerű, ám fegyelmezettebb és összefogot- tabb formát? Mindez egyelőre még nem tudható. Az viszont már irodalomtörténeti közhely, hogy a realizmus, sőt a szocialista realizmus szellemében alkotó költők is számtalanszor merítettek ihletet, kölcsönöztek elképzelést és ötletet az avantgarde legmerészebb kísérleteitől. Példájuk azt igazolja, hogy az érték a formaújítás mértékén, arányán, irányán és követhetőségén múlik. Századunk szűz vizekre kalandozó legendás formabontóinak sorsa óva figyelmeztet: szép törekvések jobb sorsra érdemes hajóival a formabontás pazarló féktelenségében, a nyelvújítás megrészegedettségében egyköny- nyen zátonyra futhat az alkotás; célba csak az ér, akit hagyomány és újítás optimális mértékének iránytűje kalauzol. Ogy érezzük: Cselényi László kísérlete ilyen irányban várja a lehiggadást, a gazdagító folytatást, a termékenyítő továbbgondolást