Irodalmi Szemle, 1977

1977/2 - KRITIKA - Tarján Tamás: Testvérek

A történelmi tárgyú drámák kevés kivételtől (például: Száraz György: A nagyszerű halál) eltekintve parabolikus jellegűek, a jelen gondjairól szólnak. A központi kérdés: a forradalmi gondolatok, célkitűzések kiteljesedésének, beérésének esélye és a kompromisszumok kérdése.

E problémákkal birkózva lett az újabb magyar dráma egyik meghatározójává a testvérek-gondolat s annak tragikuma. Két, egymástól eltérő eszme hívévé szegődő testvér, rokon, jóbarát a világirodalom számos drámájában szerepel — mégis feltűnő, hogy ez a drámai mag mily gyakran ad életet egész alkotásoknak mostanában. Gyurkó László a Szerelmem, Elektrában a reálpalitikus Oresztészt állítja szembe örök forradalomban gondolkodó, rombolóan radikális nővérével-sze- relmével — a reálpolitikus józanságot szembesíti az etikailag, úgy tűnik, hibátlanul érvényes, de nem történelemben gondolkodó magatartással. Igen tanulságos a darab átdolgozásainak históriája; s a Jancsó rendezte filmváltozat már allegóriát ad: Oresztész és Elektra is mindennap meghal, de mindennap föltámad, kettejük szövetsége a forradalom igazi lehetősége és értelme.

A józan kompromisszum és a teljes lángú lobogás csap össze Hernádi Gyula egyes figuráiban is; ám még világosabb Sütő András drámáinak példája. A Csillag a máglyán a legyen! bűvöletében élő, a megnemalkuvás stratégiáját hirdető Szervét Mihályt állítja erkölcsi mércéül — a napi politikai gyakorlatban az erőszaktól vissza nem riadó, erkölcstelenségekre is vetemedő taktikus, Kálvin János ellenében. Utóbbi a van parancsát követi; s mert a történelmi helyzet szorításában él, némi igazságot tőle sem tagad meg az író. De a csillag: Szervét, s máglyája: Kálvin. Dialektikusabb Sütő előző darabja: ott a derék lócsiszár, Kohlhaas Mihály mintha Kálvinra, Nagelschmidt pedig Szervétre hasonlítana (és Oresztészre, illetve Elektrára is); ám a cselekménymenet során mindketten eljutnak a másik igazságának megértéséig, s Nagelschmidt már a közös eszme nevében folytatja a harcot.

A példák további sorolása helyett már csupán Illyés Gyula Testvéreire hivatkozunk, mint a gondolat legteljesebb kifejtésére. Dózsa György és Dózsa Gergely: dinamika és megfontoltság, nyers őserő és pallérozott szellem, azonnali cselekvés és

józan halogatás: ugyanazon tűz másutt- másutt fölcsapó lángjai ők, kettős lobo- gásuk emészteti el a vétkeset, ellenségeset. Valóságosan dialektikus tartalmát — a súlyos ellentéteket föl nem oldva — Illyésnél nyeri el ez a gondolat.

Az eddigiekben nagyrészt a komolyabb alkotásoknál, a drámai műveknél időztünk — bár ezek javából sem hiányzik a derű. Sajnos, gyakran hiányzik viszont magukból a vígjátékokból. A komédia nemegyszer felszínes, a rossz kabaré-hagyományokra emlékeztető. Az utóbbi idők legjobb magyar vígjátékai épp ezért általában drámai jellegű alkotások, főleg a groteszk törekvések köréből (elsősorban Örkény munkái sorolandók ide). Szakonyi Károlynak az Adáshibával sikerült megteremtenie a társadalomkritikai élű komédiát (vagy inkább tragikomédiát); valamivel gyöngébb, de színvonalas folytatás a Hongkongi paróka.

Természetes, hogy a dráma ügyének állását jelentős mértékben befolyásolja a színházkultúra. A „játékszini mesterség” dráma és színjátszás szövetségét jelenti. Az utóbbi években számos vita zajlott a magyar drámáról (most csupán a legutóbbit említjük: a hagyományos debreceni irodalmi napokon 1976 novemberében a dráma vitáját tűzték napirendre) — ám még több a magyar színházról. Mintegy öt éve, kisebb szünetekkel, folyamatosan zajlik a színházi vita. E nem túlzottan termékeny eszmecsere is jelzi, hogy nincs minden rendben színházaink házatáján. Meglehetősen konzervatív a hazai színházak struktúrája, sok tekintetben elavult a színházi köznyelv, problematikus a színészképzés és a színészek elfoglaltsága (túlhajszoltsága); egészségtelen ellentéteket szül a Budapest — Vidék szembeállítás (amely indokolatlanul zeng himnuszokat a valóban nagyot fejlődött kaposvári, szolnoki, veszprémi, miskolci színházi műhelyekről — indokolatlanul, mert a főváros színházainak olykori sikereire befogja a szemét, fülét).

Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy a föllendülés időszakának jeles magyar drámáit mégiscsak a magyar színházak vitték sikerre. Akadnak tehát teljes értékű előadások, ha ritkábban is, mint szeretnénk.

A színházkultúra fejlődésében a klasz- szikus és újabb magyar drámák bemutatói mellett egy-egy kiemelekedő vagy kísérleti jellegében érdekes külföldi alkotás