Irodalmi Szemle, 1977
1977/10 - Dobos László: Bodrogköz, szülőföldem
E felülvizsgálat során valóssá vált és tudatosult egy lehetetlennek tűnő tény: a zempléni parasztság ráfizetéssel gazdálkodik, különösen Felső-Zemplén népe. Évenként innen indulnak délre részaratni sok ezren. A vizek szabályozása európai hírű-méretű munka. Mondják második honfoglalásnak, hasonlítják a szűzföldek meghódításához. 1846-ban Leleszen megalakult a Bodrogközi Tiszaszabályzó Társulat. Az év szeptemberében Széchenyi István kapavágásával a szabolcsi Tiszadob határában indult meg a hatalmas munka. A szabadságharc idején lelassult, s csak a kiegyezés éveiben vett újfent kívánatos lendületet e nagyméretű vállalkozásnak a megvalósítása. A Bodrogközi Tiszaszabályzó Társulat monográphiája 1890-ben ezeket jegyzi: „Csap és Tokaj között kiásott 33 darab átvágás által a Tisza folyónak 171 kilométer hosszú eredeti pályája 84 kilométerrel lett megrövidítve”. A Tisza- töltés hossza Bodrogközben 80 km, az összes csatornák hossza, vízvezető erekkel együtt, 183 400 m. A csatornákból kiásott föld 1,6 milló km3. Óriási mennyiség — s mindez emberi erő: izmok, kezek, lábak s kezdetleges szerszámok: ásó, talicska eredménye. Sokáig húzódott a Latorca-töltés építése. Főbb állomásai: 1915, 1941—44. E szintén hatalmas méretű munka csak 1950-ben folytatódott, s 1956—60-ban fejeződött be. Az ármentesítés után belvízlevezető csatornák sorát kellett megépíteni: Boly határában (1882—84) Géres, Szentes (1855), Rád, Perbenyik, Dobra (1895—97), Nagykövesd (1931—32) és Helmec határában (1940—42) létesült elvezető rendszer. És végül: 1950-ben elkészült a szomotori főcsatorna. Ezzel kezdődött a Bodrogköz szomjas-száraz földjének öntözése. E táj újkora. Számok hosszú sora; mögötte munka, küzdelem, emberek. Több, mint száz év: szakadatlan védekezés, készenlét. Talán az egyiptomi fáraók piramisait sem emelhették több munkával. Sajnos, az építők, a szervezők neve krónikák mélyén porosodik; vagy talán ott sem. A Felső-Bodrogköz falvaiban hiába keresem emlékművét, emlékeztető tábláját az ármentesítőknek. Nincs. A természettel vívott nagy háború katonáival szemben a bodrogközi utókor hálátlan. Pedig ez is történelmünk — a küzdelem történelme. A nagy árvizek sora: akárha vesztett csaták éveit sorolnám: 1861, 1862, 1888, 1924 ... A Tisza, a Bodrog és a Latorca világ pusztításai emlékeztető rémlátomások ... Most azt kellene írnom: a föld kora. A víz szelídítése után nagy kiterjedésű föld vált művelhetővé. De ezzel együtt új ellenség kelt: a nagybirtok. A „víz után” a megművelhető föld ötven százaléka a nagybirtoké. Az ármentesítés, sajnos, nem jelentett földosztást is. Majorokat hoztak létre, a falvak béresszegénységét telepítették ide, nagy részüket Szabolcsból és Felső-Zemplénből. Az ideig a Bodrogköz túlsúlyban református volt; e telepítéssel megnőtt a római és görög katolikusok aránya. A Bodrogközben a falvak többnyire sorosan települtek. A természeti viszonyok szerint négy településtípust különböztethetünk meg: homokdombra épült falvakat, vízközeli homokhátak településeit, szorosan vízparti falvakat (pl. Rád); domblábakhoz húzódó hegységeket (Helmec, Szentes, Ladmóc, Kövesd). A vizek által a Bodrogköz zárt tájegység volt; földrajzilag viszonylag zártak voltak az egyes települések is, külső kapcsolat teremtésére, fenntartására aránylag kevés lehetőség nyílott. Ebből következik a Bodrogköz egyik demográfiai sajátossága: az endogámia, a faluközösségeken belüli házasodás. Ez a különben 18.—19. századi európai jelenség, a beházasodás a múlt század végéig, illetve az első világháborúig jellemzője e tájnak. E szokás egyik káros kinövése a gyermekágyi halál, a fiatalon — néhány nappal a szülés után — elhalt anyák nagy száma. Ezáltal, de más oknál fogva is, a régi Bodrogközben a nők haltak meg előbb. Az újraházasodás természeti kényszer volt a jobbágyiparaszti létformában; viszont a nemzedékeken belüli birtokgyarapítás lehető
