Irodalmi Szemle, 1977

1977/1 - FIGYELŐ - Pašiaková, Jaroslava: Két Kassák-kötet

a régi, mind a modern magyar írókról, s a világirodalomból is nagyon tanulságos anyagot, de talán Kassáknak a Tettben, a Mában és a Dokumentumban megjelent programcikkei rovására. Azért, mert ez ideig csupán a Ma jelent meg újabb kiadásban (és nem éppen olcsón), s néhány cikk vagy vita más emigráns bécsi lapokban jelent meg (például a Testvérben), és mindmáig csupán Budapest központi könyvtáraiban juthatunk hozzájuk, a széles magyar olvasóközönségnek bizonyára érdekes lett volna, ha több dokumentumot olvashat Kassáknak, hogy úgy mondjuk, a harci korszakából. Ez a korszak csupán egyetlen jelentős írással — felelettel — van képviselve a könyvben: A Rettenetes Nagy hamu alól Babits Mihályhoz (Nyugat, 1916. szept.], melyben már kijelenti: „Elég volt a tóból, szépből”, és védelmezi a diszharmóniát, amivel — joggal — Babits Mihály vádolja a Tett körül csoportosulókat. Igaz, Kassák is joggal mondta el világos feleletét, azaz magyarázatát, hogy miért van ez így: „Amennyire káosz tehát valakinek egy pesti kávéház vagy egy alföldi vásár /milyen gyönyörű harmónia mind a kettőj, annyira kaotikus a mai egész élet, és annyira kaotikusak vagyunk mi nagyon kevesek A TETT költői közül is. S ezt nem is szégyelljük, sőt bevalljuk, hogy azt a nem kis erényünket, amit Babits is elismer, hogy új témakört,, forróbb, élettel lelkesebb mondanivalókat hoztunk a költészetbe, ennek a makacs árel- lenúszásnak köszönjük... Nemrég vettük észre, hogy pórusaink már majdnem összenőttek a nagy illemben-üldögéléstől. A pálmaházi hangulatok helyett fiatal fenyőmagunkat most kigyökerezzük a nagyra dagadó erővel és az égigákarássaV.”

Alapvető jelentősége van az Önarckép — háttérrel című terjedelmes tanulmányának, amelyben Kassák nemcsak önéletrajzát adja a gyerekkortól az érett korig, hanem analizálja és hallatlanul őszintén mutatja be művészi útjának győzelmeit és vereségeit is. így jellemzi magát: „Kisgyerek koromban azt mondták rólam, magányos természet vagyok, de nem volt igazuk, bárha kerültem az iskolát, megvetettem a hízelgést, az emberek közelsége helyett inkább a berekerdőt, a folyópartot, a kertek aljában húzódó bozótost éreztem otthonosnak magam körül. Szenvedéllyel horgásztam, madarásztam. Majd felébredt bennem a holtnak mondott anyagok és tárgyak szeretete. Tizenegy éves koromban lakatosinasnak mentem, és itt ismerkedtem meg a kedvelt munka szépségével, amiből később megszületett az alkotás iránti vágyam.”

És ugyanakkor szembekerül egy korabeli véleménnyel, melyet a Holnap című folyóirat szellemében írtak róla a Független Magyarország-ban, s a cikk szerzője fiatal, csendes, hangos vélemény nélküli embernek mutatja be, „akinek hallgatag útján csak érzései vannak, mint aki sokat lát befelé, s akinek az élete is, minden értelme önmaga emberi mélységei felé fordul... Nincs nagy írói múltja, de — ami az írói jövő nagy biztatása — annál mélységesebb emberi múlt az övé, amelyben összesűrűsödött mindaz a végtelenség, ami lázas, nehéz emberi életeket csak igazzá, emberivé tehet. Egy ember, aki határtalanul intelligens erővel keresztülásta magát a nagy magyar átkon: a feljutás gátjain, a semmiből — egy nagyon szép belső pontig, ahonnan az öntudat belelát az életbe, átfogja milliók erkölcsét, érzését: Megérti önmagát.”

Ebben a tanulmányában tulajdonképpen maga Kassák fedi föl az igazi okát annak, hogy egész eddigi írói pályája során miért viselkedett lázítóan, ingerlően, szinte idegenül...

„Ügy mondták, gyönge kísérleteimben van valami rendellenesség, valamiféle elszakadás az irodalmi folyamattól, amit annyian oly kiváló készséggel műveltek előttem és körülöttem. Ezt a különválást, más utakra térést később én is észrevettem, de hovatovább nem hibámnak, hanem erényemnek éreztem. Verseimből kimaradt a szemérmes idill, a megbékélés vagy éppen a hódolat áhítata. Ügy alkalmaztam a szavakat, úgy formáltam a mondatokat, mintha még mindig vassal, kemény ellenálló anyaggal dolgoznék. Majd ráeszméltem, hogy valóban a szavak tömkelege nem kevésbé ellenálló anyag, mint a vas és fém, s minden alkalommal le kell őket győznöm ...”

Érdekes volt a korabeli reagálás a ma már klasszikus Kassák-versre, a Mesteremberekre, mint ahogy érdekes volt Kassák reagálása is az általános meg nem értésre.

Kassák kitűnően jellemzi a kritikusok két típusát: a dogmatikusokat és az alkotókat. Az utóbbiak kritikájukkal .. vallanak, nemcsak a megkritizálandó objektumról, hanem saját kritikai képességükről is. Az ilyen kritikusokra többek között az is jellemző, hogy nemcsak a fémjelzett halottakkal, hanem a védekezni tudó, még mindig alakulóban levő élőkkel is behatóan, mellékgondolatok nélkül foglalkozni mernek.”