Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - ÉLŐ MÚLT - Antal Sándor: Ady (vers)

Nem állhatott szóba ezekkel.

Eltűntek, mint álomvirágok. Nem látták meg őt.

De voltak ott mások.

Részeg tanárok, hamiskártyások,

komédiások, bolondok, kultúraboltosok és nyavalyások, vén kerítőnők, félszemű cigányok, stréber örömlegények, kucséberek, jószívű bodegások és pincéruzsorások, és a sor végén széplelkű, éjjeli, girhes, szőke zsidók.

És mások.

Kik csókárulásnál meg combtágulásnál és téglarakásnál jól kibiceltek. Vettek, nevettek, eladtak, előreszaladtak.

Temelléd leültek, gyorsan becsíptek, tegeztek, a válladra vertek.

Ivásod hogy nézték és torkod mélyének boros szorgalmát, korcsmáros számláját, gyufákkal számolva, megmérték. Zsebükben jól megszámolt ezüst pénzekből kicsi marokkal tenéked is adtak, úgy, hogy a pincér is lássa.

Letagadni ugyan ki merné,

hogy hittel hallgatták meg a szódat,

és izzadtan tapsolták a földet repesztő, felhőket megrázó,

duhaj káromkodását elfáradt, keserű, magyar magadnak.

Míg fajtád eleje buta közönnyel fordul el tőled, az alja meg hagymát evett és utána búsan bagózott, nevednek zászlóját magasra ők tűzték, maguk büszkén hogy álltak alattad a talapzaton.

Tarka testőrség állott melletted, sok szódat kik érték.

Kaján arcodnak pogány fényétől azért közelről egészen nem láthatott senki meg téged.

Csak egy volt akkor, ki látott.

Véred szent öble;, az asszony.

A kéj kelyhében áldozatos magosságba sikoltva emelt fel, igét kiváltó, téged jövendőnek máris meglátó hisztériával.

Mámorban zokogó Jeremiása züllött fajodnak, elcsukló fájdalmad hangja sokszor volt idegen nékünk, titokban téged is féltve, magunk is be félve, hallottuk bús dadogásnak.

Megsem is sirattunk, megsem is gyászoltunk

mégis eltemettünk,

mielőtt meghaltál, el is felejtettünk.

És hogy a jós álmod meglepett, ránkjött életnek, ajkad utolsó mosolyra derült.

Magyar temetés volt.

Voltak, kik hitték, hogy téged temetnek.