Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - KRITIKA - Varga Imre: Mikola Anikó: Fák és hajók a szélben
A kiszolgáltatottság, védtelenség, ami más ember írótollát megakasztja, Mikola verseinek erőt, hitelt és értéket ad. Hitelt azért, mert a védtelen ember nem pózol, nem ripacskodik. A fájdalom önmaga jelentkezési formáit keresi: a gyász színe fekete vagy esetleg fehér. Tarka ruhákban nemigen szoktunk gyászolni. Értékessé pedig attól (is) válnak versei, hogy nagy mesterségbeli érzékkel Ír (hiszen versfordító gyakorlata mellett nem Is lehet másképp). Érzéke, tudása, ösztöne mind részt vesz a formaalakí- tásban. Erről még írok ebben a beszámolóban. Költészetének életérzés-tartalmáról többen is mondtak véleményt, de úgy látom, kevesen értették meg hiánytalanul. Lírájáról szóló kritikák nincsenek most kezem ügyében, mégis idézni tudom a leírt véleményeket. Pesszimista, magába zárkózott, egyoldalú szemlélő, passzív. A versekkel nem lehet kritikusi véleményt megtámogatni, a verselemzés: beleélés, alázat. Mikola Anikó ismeri önmagát és érti a világot is. Ezért nem válnak érzelmes versei érzelgősekké. Ezért nem egyszerűsíti versét a poén vagy aforizma kedvéért, inkább él a képek, zene, mítoszok és a mágikus szöveg eszközeivel. Tudja, hogy a valóság és önmagunk megismerésre nem elég egy csalhatatlannak vélt módszer. A teljességet áhítő s a mlndenség megfogalmazására törő költő esetében ez nem is lehet másképp. Érzéseinek kifejezésére a természetet hívja segítségül, akár a népdal. A költészet fejlődése nem lépcsőzetes. Pusztán az emberi tudat fejlődésével magyarázni a líra változásait egyoldalú okoskodás volna. A frissen írt értékes vers nem semmisíti meg a régit, hanem megerősíti, közelíti korunkhoz. A mágikus szövegek nem értéktelenebbek ma, mint keletkezésük idejében. A mágikus, a mítoszi, a vallási, a racionális és a tudományos gondolkodás csak a tudomány világában mutatja a fejlődés sorrendjét. A költészet változásait a tudat fejlődésével magyarázva csupán, elfeledve az érzelmek szerepét, az ösztönét, nem messzire jutnánk. Fejlődik-e a líra? Elégedjünk most meg annyival: változik. Ahogy a gondolkodás és érzés — a környezet és világ hatására. Úgy látom, hogy Mlkola életfelfogásáról nem mondtam el mindent. Például azt a verseiből kiolvasható tényt, hogy szereti az életet, de sokkal tapasztaltabb és érzékenyebb annál, hogy életszeretetében ne vegye észre a halált. S ennek rokonait: a félelmet, kiszolgáltottságot, rettegést... Ha Zéŕhelyzetekben az életre gondolunk, gondolnunk kell a halálra is. Ez nem életkor kérdése. A kötet felkelő napról írt „mesé”-jében, ebben a szabálytalan hajnalköszöntőben is ott van az életvállalásnak s vele együtt a vállalt élet szörnyűségeinek tudatosítása. A vers szabályosan indul: fölkel az áldott nap s minden élő fölüti fejét. De a hajnalpírban „ébresztőórák sortüze kattog”. Ez már nem a természet hajnala, hanem az ismeretlen veszélyekre ébredő emberé. Az Ődában hasonló a helyzet: már-már Füst Milán-i. A költő az élet megtartójához, segítőjéhez, az esőhöz ír verset, de ettől az erőtől fél is. Ami életet segíthet, meg is szüntetheti: percnyi létünk / a vízből kimert amőbák / vergődése kezedben. Milyen furcsa: a mitikus helyzetben egyszerre csak megjelennek az amőbák. Később meg: Nászod / a föld halála I a jöld élete / a jöld háborúja // vérét veszed / jelhőid seregének / s könnyed éltető özönével / nemzed a televényt. Az élet-adás fájdalma, olyan helyzet, amely női érzelmekre vall, az anyaságot jelenti — minden érzelgősség, gügyögés nélkül. Mikola természete emberi szabású, sőt női természet. Ez szójáték is. S ahol a költőnő a természetbe beleérzett eseményt általánosan is megfogalmazza, poentírozza, már-már moralizmusha esik. Az Oda befejezésében például: Agassou haragod a legősibb kín s a legtisztább öröm. Az olvasó fejében fölvetődik a gondolat, vajon milyen tájat ír meg a költő. Mátyus- íöldit, csallóközit, Garam mentit, gömörit? Egyiket sem. Az ő tájai voltaképpen természetté változtatott érzelmek, amelyek viszont nem a natura, hanem a lélek törvényei szerint viselkednek. A világ törvényei tehát nem általánosak, hanem egyediek, azaz egyéniek, egy lelkiállapotra (s nem az érzelmek egészére) jellemzők. Egy kedvüen is megpróbálhatjuk a teljességet verssé változtatni. S az itt bemutatásra került verseskönyv verseinek képi, zenei törvénye a hangulat egységében légy kedvűségében] kap formát. Mikola versvilága diszharmóniájában (félelem, rettegés) is harmonikus (erőt adó): a természet és az ember együtt érez, sőt olykor még helyet is cserélnek. A költő gyökeret ereszt, s az erdőből egy fa útnak indul. Jellegzetes motívuma ezeknek a ver
