Irodalmi Szemle, 1977
1977/9 - ÉLŐ MÚLT - Turczel Lajos: Ady Endre és szlovákiai kapcsolatai
Ady nemcsak a politikai költészetben hozott újat és nagyot. Abban a csodálatos megújhodásban, mely a század elején a költészetünkben — a költői nyelv és ritmus, a művészeti stílusok, a szemlélet, a tematika és az eszmeiség vonatkozásában — végbement, neki oroszlánrésze volt. Nagy példaképeinek: Baudelaire-ékneik nyomán és a modern polgárság életérzésétől és szerelmi felfogásától is befolyásolva teljesen új szerelmi költészetet hozott létre. Pénz-versei, élet-himnuszai, istenes versel, magyarság-versei és halál-motívumos költeményei is újak, különösek, összetéveszthetetlenek voltak. Rövid életének utolsó éveiben pedig olyan költői teljesítménnyel tetőzte be az életművét, amely világirodalmi viszonylatban is párját ritkítja. Háborúeillenes költészetéről van szó, az „ember az embertelenségben” megrázó igéjének kimondásáról, a következetes tiltakozásról, a humánum melletti rendíthetetlen kiállásról. Ez az antimllitarlsta líra egy korszakalkotó költő méltó hattyúdala; olyan utolsó akkord, amelyben minden korábbi művészi és eszmei érték összegeződik, s az alkotóerő csúcsára ér. II. Ady szlovákiai kapcsolataival eddig már többen foglalkoztak, főképpen Fábry Zoltán, Mártonvölgyi László, Szalatnai Rezső és Csukás István, de teljes képet eddig még senki sem dolgozott ki. Én most itt — ha vázlatosan, jelzésszerűen is — a teljes kép kialakítására törekszem. A költő a mi tájaink közül a Magas-Tátrában járt. 1910 nyarán — a Lédával való kapcsolat teljes megromlásának idején — Ű- és Űjtetrafüreden és Csorba-tón töltött néhány hetet. Tátrai tartózkodásának emlékét az ott keltezett leveleken kívül A föltámadás szomorúsága című hatalmas vers is őrzi, amely Csorba-tón született. Ebben a bölcseleti telítettségű gyönyörű költeményben a tátrai tájnak — a harsogó fenyveseknek, az „üvöltő Tátra-erdők”-nek és „a csillogó, tiszta, vad tó”-nak — nemcsak színező, hanem fontos motiváló szerepe is van: ... Vihar s üvöltő Tátra-erdők Voltak az én Tamásaim, Kik sebeimnek nyílásain Ujjaikat mártván benyúltak. Ködök szántanak S ködökön át Megromoltan és feledőn Hagytam el a Múltat. Itt tó van a Tátra ölén, Csillogó, tiszta, vad. Keresem benne a századokat, Az életemet, A sírtáró dalokat. Keresem magam közelségét, A szállaló Időt S a tükröt, a varázsosat, ... Ki csak percnyi becsülettel él, Éli ezt a silány világot, Beismeri búsan, miként én: Kisértetet, kisérendőbbet Soha, sohase látott. Mindent elvesztünk, én már tudom, E tétova, szomorú földön, De mezét az új Kisértetnek, Vörös mezét vígan és újból, Ojból magamra öltöm ...
