Irodalmi Szemle, 1977
1977/9 - LÁTÓHATÁR - Hucalo, Jevhen: Őszi éjszakán az almáskertben (elbeszélés)
JEVHEN HUČALO Esténként sötétkék volt az ég és mély, mint a halastó vize. Ha feltámadt a szél, úgy látszott, hogy a tiszta égbolt íelbodrozódik és a tarajos hullámok nyargalászni kezdenek egyik parttól a másikig... Rézvörös napsugárral megbilincselt fellegek jöttek, és mindent eltakartak. Senki sem láthatta, nyargalásznak-e az égen a szürke, hideg hullámok vagy nem. Úgy tűnt, elég, ha az ember felfogja az őt körülölelő hűvösséget az arcával, a tenyerével, az egész testével — és máris érezni fogja a sebes folyású patakok leheletét, mely fölhozza magával a föld nyáron magába szívott melegét. Fáztak az öreg körtefák a kertekben, dideregtek a kertek, a rétek, az égbolt pedig szigorúbb és durvább szín- árnyalatokat öltött, szegényes éjszakai félhomályba borult, ki tudja hová rejtve tarka színekben tündöklő fátylát, mellyel májusban és egész nyáron át kérkedett... A hamuszürke halastó felől kétségbeesett madár kiáltozás hangzott — egy magányos fiatal kacsa sírdogált, mely elmaradt a csapatától és a szabadban elvadult. Most már nem tudta megtalálni a hazafelé vivő utat, ahol éles kés várt rá, de fölszállni sem tudott, hogy elvegyüljön a riadtan rikoltozó vad testvérei seregében, de tulajdonképpen a vad- kacsasereg sem volt már sehol, mert a madarak régen elszálltak, csak a szárnysuhogás, a hápogás, csipogás, sikoltás-rikoltás remegett még a levegőben, s mindez izgalomban tartotta a szürke házikacsát. Éjszakánként hangos koppanással kerek almák hulldogáltak a kertekben. Észrevétlenül és váratlanul hullottak, fölverve a fáradt csendet. Ebben a potyogásban volt valami, ami heves izgalmat keltett a lélekben és csábította az embert, hogy rámenjen az apró, hideg fűre és a csendesen szunnyadó terebélyes ágak alatt lehajolva addig matasson a sötétben, míg érzékeny ujjhegyeivel váratlanul meg nem érinti a hideg és kemény gyümölcsöt... Azután egészen közel, közvetlenül az almafa szomszédságában még hallható volt egy koppanás: körte pottyant le a fáról, és csak kis idő múlva hallatszott a hulló sárga falevél egyenletes sustorgása... Am nem lehetett jól kivenni, hogy csakugyan sárga volt-e, bárhogy meresztette is az ember a szemét, mert a sötét elnyelte a színeket, mindent befestett feketével, sűrű, illatos fekete festékkel... A mennyei magasságot csillagok szántották, szikrázó barázdákat hagyva a kertek fölött; a barázdák gyorsan eltűntek és hirtelen a csillagoknak is nyomuk veszett: fönnakadtak a borzas almafák tetején vagy belehulltak a némán szunnyadó tavakba... Az ember mindig figyelni fogja a csillaghullást: a csillagok sorsa hasonlít az emberekéhez, ősszel és télen szívesebben mennek el az öregek. Nyugtalanság lett úrrá az ember lelkén, szerette volna arccal a fűbe vetni magát, hogy ne lássa a csillagok néma halálát. Reggelenként fehér köd ülte meg a kerteket, a füvön kristálytiszta, hideg harmat csillogott. Ha nyáron ennyi frisseség jutna az embernek, könnyen kedvet kapna hozzá, hogy mezítláb járkáljon a zöld fűben, talpán érezve a hűvös cirógatás gyönyörűségét, ám most ősz volt, csendes és nyugalmas ősz, s e gyermeki vágy csak valahol a lélek legmélyén mocorgott... Aprócska fényes lámpásokként ragyogtak a harmatcseppek az ökörnyálból font gyönge hálókon, melyek a leveleik közül csüngtek alá a nyirkos holdfényben. Porlepte úton ballagtam, két oldalt lóhere zöldellt. Kissé távolabb, a vízmosás felől egy szénával megrakott szekér közeledett, tetejében fehér fejkendős asszony ült. A háta mögött most gördült fel az égre a nap, megmártózva a rétekre és bozótosokra leereszkedő távoli ködökben, gondtalanul szórva fénynyilait és elégedetten mosolyogva a világra. Őszi éjszakán az almáskertben
