Irodalmi Szemle, 1977

1977/9 - Duba Gyula: Örök Ady

kielégítésének a jogát érti ez alatt. Lét és nemlét ura, kíméletlenül tipró és nagylelkűen felemelő egyéniség.

És mégsem „csak” individualista kényúr és öntelt zseni ő, mert akkor nem teljesíthette volna ki géniuszát, hanem — minden magyar géniuszok példájára

— közösségi néptribun. Ebben különbözik sok szellemóriástól, akiknek a csillaga talán mégis fényesebben ragyog az európai kultúra egén, mint az övé. Buzgó esztéták és filológusok, meg kishitű, sznob literátorok abban vélik felfedezni ennek a magyarázatát, hogy Ady Endre — mégha rajta kívül álló történelmi és helyzeti adottságaiból eredően is! — megkésett, mások, szerencsésebbek megelőzték, a nagy francia újítók — Baudelaire, Rimbaud, Verlaine — előtte jártak és költészetükben kiteljesítették koruk európai emberének életérzését, s verseikben a szimbolizmust. Ady — tudjuk — imádta Napfényországot és „Bakonyát”, Párizst, ahová emberséges életre vágyva „bevette” magát, s a francia demokrácia ős művészélet, a szabadabb szellemiség levegője bizonyára formálják is a lelkét. Nem holmi presztízskérdés boncolgatása okán vizsgáljuk figyelmesebben ezt a problémát, hanem az igazságot nyomozzuk tanulságnyerés végett. A múlt század második felének Franciaországában a feudális dogmákkal, önkénnyel keményen és eredményesen küzdött már a nép, a polgárság, részben a gazdasági élet átszervezésében, másrészt a barrikádokon, a költők már a meglevő „alaphoz” teremtettek „felépítményt”. Életérzésüknek létalapja volt, természetszerűen lettek polgári individualisták, pokol járó művészek: Rimbaud elefántvadászként lett beteg nyomorék valahol Afrikában, Baudelaire ős Verlaine mámorban és nyomorban vesztek el a világ szeme elől. Korán, nagyvonalúan és becsületesen vívták a — művészet forradalmát. De Ady Endrének a késői közép-európai feudalizmus megrendítéséhez egyszerre kellett alapokat szerveznie és felépítményt teremteni, művészi eredményeinek létalapot és politikai fedezetet szerezni. Ö nem irodalmi-művészeti forradalmat szított — hanem valódi felkelést, a nyomorgó élet forradalmát szervezte dühöd- ten és hatalmasan. Ezért aztán individualizmusa sem lehetett a polgári művész önhitére épülő kizárólagosság vagy nihilista önpusztítás, esztétikai tettek kíséretében, hanem életteremtő, új népért való nemes szellemi küzdelem. Szimbolizmusa pedig annyi reális szállal kötődik a valósághoz, hogy szinte teljesen nélkülözi a szimbolisták természetfeletti hitét és éteri valóságfelettiségét, egészében a megélt élettények belső jelentését felfokozni kívánó, sejtető és áttételes, hatalmas képi rendszer, mely háttere nem az önmagába merülő szubjektum, hanem a való világ maga. (Teljességében és monumentalitásában a Dan- teéhoz hasonlította Babits Ady szimbólumrendszerét.) S a költő útjait a közös életért való vágy tereli a népforradalmi irányok felé: „Egyazon erő űz el a Du- natájról, ami a magyar parasztot. Menni, menni akárhová, mert Itthon rossz.” A magyar paraszt a Caronia hajón Amerikába vándorol kenyér után, a költő Párizsba menekül hasonlóan, életharcához erőt és eszmét gyűjteni, hogy „az európai magyar lelkének a szószólója” lehessen. Ö, mondhatnánk, más a kivándorlás és más egy kellemes párizsi utazás és ott tartózkodás! Minden bizonynyal, csakhogy ma tudjuk: a költő lehetőségei gigantikus munkába és gyilkos lelki megaláztatások elviselésébe kerültek. Párizst meg kellett szolgálnia. Költői mássága innen ered, hogy egyénisége — elődeitől eltérően — szoros közösségi összefüggésekben, „népben való gondolkozásban” teljesültek ki. Amit a vámon elvett tőle a történelem — az elsőséget —, megadta a réven: a teljesebb jövőkapcsolódás lehetőségét. Megkülönböztető érdeme lett, hogy a művészet forradalmára helyett az élet forradalmára lehetett. S amit életműve „végtelenségéről” mondtunk, annak is ez a titka: szocialista alkotói jegyekkel terhes, ezért nem zárul stílus- és korhatárok közé, hanem világnyitottságot és jövőt árasztó. Történeti érvénye immár korszakok feletti és a kiteljesedő szocialista