Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - FIGYELŐ - Pomogáts Béla: A nacionalizmus anatómiája

A nacionalizmus anatómiája

D. R. Popescu: Ök ketten vagy akik csak az erdőt látták.

Ök ketten, vagyis a magyar Tibor és a román Ilié, akik gyűlölködve és egymást gyalázva lesznek a háború és egymás áldozatai. Ilié a magyar fiú húgát szereti, s midőn a második világháború utolsó hónapjaiban egy erdélyi faluban elszabadulnak a nacionalista szenvedélyek, szerelmesével az erdőbe menekül. Tibor keresésükre indul, meg akarja büntetni őket, minthogy neki is az a véleménye, ami általában a falunak, románnak, magyarnak és zsidónak egyaránt: „Minden népnek megvan a maga élete, és csak addig él, amíg kitart a hite mellett.” A számonkérésből kettős halál lesz, közös pusztulás; a csata, amely körülöttük tombol, az ő külön vitájukat is repeszgránátokkal oldja meg.

Dumitru Radu Popescu, kolozsvári román író története, látnivaló, egyszerű. Egyetlen drámai esemény, amely a (magyar és román) balladák komor fenségével és tragikus atmoszférájával idézi fel az eseményeket. Egyszerre „szociográfi- kus” és „mitikus”. A falu lakóit: románokat szólaltaja meg, az ő emlékeik és kommentárjaik tükrében idézi fel Ilié és Tibor végzetes történetét. Ennyiben a szo- ciográfikus elbeszélés hagyományát követi. A dokumentatív eszközökkel ábrázolt egyéni és közösségi konfliktusokat azonban szüntelenül a mítoszok sejtelmes fényébe emeli át. Már maga az egymáshoz kötözött legények küzdelme és vergődése is mitikus jelenet. És erőteljes mitikus jelenet a magyar és a román pap kínhalálának az egész elbeszélést átszövő motívuma. A magyar papot a románok, a román pópát a magyarok feszítették keresztre, s ez a két kereszt nem hagyja megbékélni a vegyes falu népét, nem engedi, hogy véget érjen a gyűlölködés, az egymást pusztító düh, a megtorlások véres láncolata. Popescu története „határhelyzetben" játszódik: az erdők mélyén fekvő falun odavissza hömpölyög a háború. Egyszer magyar, másszor román csapatok vonulnak be, s ilyenkor kezdetét veszi a bosszú, az újabb megtorlás, a nacionalista gyűlölködés új felvonása. És az egymást pusztító harag végül szinte „kettős öngyilkossághoz” vezet. „Csakis úgy menekülhettek volna — olvassuk Ilié és Tibor végzetéről —, ha egymást mentik, de ők (.. ) megfeszítették a mellüket, hogy a másikat jobban szorítsa a kötél.” Dacos szenvedéllyel pusztították el egymást és — önmagukat.

A történet „szociográfikus” és „mitikus” rétegei nyomán a nemzeti elfogultságok és gyűlölködések: a nacionalizmus anatómiája bontakozik ki előttünk. Popescu pontosan tudja, hogy miként áll össze ennek az egymást pusztító szenvedélynek? elvakultságnak? a lélektani szociológiai rendszere. Hogy kezdetben a hamis tudat, a nemzeti elfogultság, később a kölcsönös bizalmatlanság, végül a félelem és a bosz- szúvágy hiszteroid érzései irányítják olyan emberek, sőt népcsoportok magatartását, akik és amelyek a békében (vagy a történelmi múltban) jól megfértek egymással, közösen dolgoztak, alkalmanként közösen küzdöttek jogaikért. A román író nem azt keresi, kinek van igaza (hiszen akkor még félig-meddig ő is beállna az elfogultak közé), hanem azt, hogy milyen történelmi- társadalmi és nyomukban lelki feltételek kellenek ahhoz, hogy a nacionalista gyűlölködés átszakítsa a józan értelem gátjait. Ebben a törekvésében azokkal a magyar írókkal: József Attilával, Illyéssel, Németh Lászlóval, Gaál Gáborral, Fábry Zoltánnal, Balogh Edgárral találkozik, akik maguk is a kölcsönös megértést hirdették, s a nemzeti ellentétek elfogulatlan vizsgálatát szorgalmazták. És találkozik Tamási Áronnal is, aki klasszikus novellájában, az Erdélyi csillagokban Popescu regényéhez egészen hasonló tragikus-balla-