Irodalmi Szemle, 1977

1977/8 - NAPLÓ - Šimonovič, Ján: Első parancsolat — a hűség?

Első parancsolat - a hűség?

A művészi tolmácsolásról elmélkedve, nem tarthatjuk pusztán filológiai tettnek. Olyan jellegű műtétnek inkább, amely nemcsak a nyelvet, hanem a vers mindegyik szervét megbolygatja. A műfordítónak uralnia kell a fordítandó verset, egységnek kell hogy érezze minden ízével, erejével egyetemben s arra kell törekednie, hogy hasonlót teremtsen a maga anyanyelvén, nyelve poétikai kultúrájának alakzataival és szerkezetével. S ebben az értelemben valóban alkotott, nem fordított, s ezt a művész joggal megengedheti magának, mert a kifejezések azonossága problematikus, illetve másodlagos.

Ha az eredeti verset objektív érvényű, tökéletes, önmagában zárt egységnek tartjuk, ennek bármelyik fordításváltozata szubjektív. Ez a szubjektivitás abban rejlik, hogy a fordítói aktussal olyan valóságot teremtünk, amelynek dimenziói már a fordítandó szövegben is megvoltak, csakhogy a nemzetivé alakított szöveg új lehetőségeket kínál. A nemzeti megintcsak szubjektív tényező, hisz a befogadó irodalmak nem egyformán építik magukba ugyanazt a szöveget, azaz eredeti verset: valami meghatározottat kifejező típust.

Versfordítás közben annyiféle bonyolult helyzettel találkozunk, hogy olykor elvesztjük áttekintésünket a vers új helyzetének realitásáról. Általánosságban érthető, hogy ez az elhelyezés az eredeti műhöz és a fordításhoz való viszonyt fejezi ki és azt, hogy a művészileg tolmácsolt vers milyen mértékben nemzeti tett. De már az is gondot okoz, hogy az egymáshoz való viszonyításnál melyik tényezőt tartjuk fontosnak s melyiket kevésbé fontosnak. Ez érvényes az eredeti s a fordított szöveg egybevetésekor. Számtalan félreértésre adhat alkalmat, hogy a tolmácsolt versnek az új környezet atmoszféráját teljes egészében figyelembe kell vennie, a nemzeti irodalomba kell szervülnie, ám abból is meg kell tartania sok mindent, ami volt, hasonlósága az eredeti mintához nem véletlen, hanem törvényszerű. Az idegen irodalmat képviselve válik a mi Irodalmi atmoszféránk részévé.

Szembeötlő akadályok állnak elénk már az általánosabb dolgokról való gondolkodás közben is. Nehézséget okozhatnak a különböző irodalmi műveltségek és atmoszférák, a pár nélkül álló hagyományok és konvenciók, a sajátos költői nyelv és ennek sokféle, különleges formálása. Mindezek ugyanis teljességgel lefordíthatatla- nok; utánzásukat egyénisége válogatja. Minden említett területről új terepre való átültetés közben itt-ott természetszerűen légüres tér keletkezik, s így máris egy újabb probléma áll elénk: ezeket az üres tereket milyen módon töltsük meg vérrel- élettel.

Legyen bár az az alapelvünk, hogy a vers lényege képzelt, ideális esetben érinthetetlen, s hogy a fordításoknak e felé az eszmény felé kell közeledniük, a kételyeinknek mégis engednünk kell: a szavak értelmi egyezésétől még nem lesz egyező a fordítás és az eredeti lelke, az tudniillik, ami bennünk továbbrezeg és nyomot hagy maga után. Hiszen az egyik irodalom kútfője Gongorában vagy Rimbaud-ban van, a másiké meg valaki más költőben. Az eredeti környezetben sok vers-elem hagyományosnak vagy hagyománnyal telítettnek hat — tehát mindenképpen meghatározottnak és helyére illőnek —, új környezetbe kerülve viszont elszigetelt remek, s ha olykor erős fokú is benne az esztétikai töltés, mégis valami idegent képvisel.

A fordító ezért ne kösse meg makacsul magát a szavakhoz vagy a vers-építmény más részelemeihez, hanem nézze a versegész elsőbbségét. Tudnia kell, hogy ha a spanyol olíva szót ugyanazzal a szlovák kifejezéssel adja vissza, más hatást ér el. Ez a szó a spanyol olvasóban az asszociációk tömegét korbácsolja föl, ezek környezetével együtt, és vonzza magához az oli- vabogyóhoz kapcsolódó élményeket, vagy legalábbis a bogyó világos képzetét. S mindezek befolyásolják a vers érzékölé-