Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról
S van is ebben a műfordítói gyakorlatban valami csábító, valami az édes bűnből, mert hiszen ha a teljes objektív hűség lehetetlen, akkor mért ne próbálkozhassam meg a műalkotás élményének a teljességével? Az irodalom nem szereti a félmegoldásokat, a művészi kifejezés a teljesség szinonimája. Az én műfordítói ars poétikámban azonban továbbra is a funkcionalitás van központi helyen. S ez annyit jelent, hogy az adaptációban, az eredeti szöveg módosításában addig lehet (sőt sok esetben kell) elmenni, míg a módosításokat az eredeti eszmei és esztétikai értéke tölti funkcióval. VERES JÁNOS A legnagyobb bajom az, hogy vidéki elzártságomban jóval kevesebb izgalmas eredeti mű, nagyhatású újdonság ér el hozzám, mint fővárosi kollégáimhoz. „Lelőhelyeim körzete" tehát aránylag szűk. A fordítás gondjaival küzdve — mivel nem szeretnék azért Robinsonná szakállasodni — én is kinézegetek a négy fal közül, s ilyenkor rendszerint a gyakorlat embereinek „szakmai” megnyilatkozásait figyelem. Somlyó György szavaival élve, századunk fordítói rájöttek, hogy az ő mesterségüknek, e magányos emberi foglalatosságnak is megoszthatják a gondjait, megbeszélhetik eredményeit. Érdemes megemlíteni: Octavio Paz a fordítások korának nevezi jelenünket, s azt írja, hogy immár nemcsak szövegeket fordítunk, hanem hagyományokat, táncokat, divatokat, egyszóval a legkülönbözőbb szokásokat is ... A román Blaga egyik aforizmája: „A műfordítónak az alkotónál sokkal tisztábban kell látnia a költemény rejtett összefüggéseit”. Tehát az alkotónál is sokkal tisztábban! S itt már álljunk meg, mert bár — ahogyan Ján Smrek is mondta — „sokáig tudnánk beszélni” erről a témáról, ennyiből is kiérezhető, mi midenből tevődnek össze a fordító műhelygondjai. A dilemmák közül én Guillevic elvét követve szoktam kiszabadítani magam, aki azt írja: csakis az eredmény számít, egyenértékűt adni az eredetivel, akár még bizonyos szabályok ellenére is... Két gyakorlati példával szeretném illusztrálni, hogy léteznek esetek, amikor a nyelvtudás és az azt kiegészítő szótár birtokában is csak nehezen tud a fordító a holtpontról elmozdulni. Egy szlovák versben a következő szőlásmondás torpantott meg fordítás közben: „nedáva si servítku pred hubu”. Szó szerinti visszaadása együgyűség, és semmit sem mond az olvasónak. Alaposan megizzadtam, míg kiderítettem, hogy a mondás jelentése: „kertelés nélkül beszél” (vagyis „nem hímez-hámoz”). Másszor egy vers utolsó strófáján dolgoztam, amidőn lecöve- kelt ez a sor: „straku na kole maľujem si...” Láttam, hogy ritkán előforduló, alkalmasint népi eredetű szólásról van szó, melynek nincs Gömörben használatos magyar megfelelője. A kép sehogyan sem illett bele palóc gondolkodásomba. Utóbb — rosszul — mégis befejeztem a fordítást, nyomtatásban is megjelent. (Befejeztem? Egy versfordítást nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Érezni kell a határt, amelyen túl a további bíbelődés már ártana.) Csak Jóval később, a költővel való személyes találkozás és az ő magyarázatának meghallgatása után tudtam kijavítani az ominózus verssort. Szerencsére az efféle buktatók nem túlságosan gyakoriak a műfordítás mesterségében. KAROL WLACHOVSKÝ Nemrégiben egyik szlovák barátom feltette a szokványos kérdést: „Min dolgozol?” Azt feleltem: „Balázs Józsefet fordítom. A könyv 1979-ben jelenik meg Cmiterná (Koportos, „visszafordítva”: Temetősd — cmiter-temető) címmel.” Jött a következő kérdés: „És az mi?” Válaszom: „Állomás. Vasútállomás.” Semmi. Barátom eltűnődött: „Cmiterná? Sosem hallottam.” Magyarázni próbáltam: „Azért Cmiterná, mert a temető mellett van ...” A fiatal magyar prózaíró kisregényének címe egy lefordíthatatlan szójáték: Koportos — sok koporsó. Ilyenkor a műfordító látszólag megoldhatatlannak tűnő feladattal kerül szembe, de hangsúlyozom: csak látszólag megoldhatatlan a feladat. Mert ha nem lehet körülírással segíteni, ahogy a jelen esetben valóban nem lehet, sőt, ha még a helyettesítés is csődöt mond, akkor marad a leginkább járható út: kitalálni egy új fogalmat, hasonlóan a szerzőhöz. Elengendő volt egy kis türelem, egy kis játék a szavak etimológiájával (láda, porladók, temető, sírkert), š máris megszületett a cím, amely az eredeti cím hangulatát jól visszaadja. (íme a fordításnak, mint alkotásnak rövid kifej tése!) Munka közben számtalan lexikális anyag szakít félbe, amelynek utána kell néznem.
