Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - A VALÓSÁG VONZÁSÁBAN - Koncsol László, Vojtech Kondrót, Mikola Anikó, Rácz Olivér, Tőzsér Árpád, Veres János, Karol Wlachovský: Ankét műfordításunkról
TŐZSÉR ÄRPÄD Ez a kérdés még az első problémakörben mozog: ha a műfordítás alkotás (márpedig az), akkor természetes, hogy a jó műfordító nemcsak fordít, közvetít, interpretál, de önmagát is adja. S mivel mindenkinek csak egy „önmaga” van, senki sem képes mindenkit ihletetten fordítani. (Még a próteuszi Weöres Sándor is válogatva fordít. Nézzük csak meg műfordításgyűjteményeinek tartalomjegyzékét: még az olyan nagy kísérletezők is hiányoznak belőle, mint Baudelaire vagy Apollinaire.) Közhelyet ismételgetek, mikor megint azt mondom, a fordító úgy válogatja meg az általa fordítandó műveket, hogy azoknak segítségével magáról is vallhasson. „Egyéni terve” persze a kiadónak is van, s a fordító vállalkozása saját tervének és a kiadók tervének egyeztetéséből születik. VERES JÁNOS Az én esetemben e percben csak egyetlen elhatározás minősíthető szilárd tervnek: életem végéig fordítgatni fogom Ján Smrek verseit. Legszebb élményeim közé sorolom azt a gyönyörű kínokban eltelt két hetet, amikor „Baccardi” című versét fordítottam. Persze, nem tudhatja az ember, hogy holnap, holnapután nem bukkan-e egy-két költőre, akikre belső kényszertől vezettetve szintén tartósan „rááll”. Egyébként természetesen ízlésem és alkatom vezérel. Vannak művek, melyek oly erősen hatnak rám, hogy nem lehet őket nem lefordítani. Ide kívánkozik Rab Zsuzsa iránymutatása: a fordító azokat a költőket válassza ki, akik valami módon rokonai, akikről úgy érzi, hogy helyette beszélnek. A fordítói munka felajánlását tekintve: fontos követelmény, hogy a „megrendelő” figyelembe vegye a fordító ízlését, eddigi munkásságát (s ezen belül a szlovák és a cseh irodalom önkéntes népszerűsítésével szerzett érdemeit], s legalább nagyjából bemérje azokat a szférákat, amelyekben az illető otthonosan mozog. Ha ez így van, a fordító nem utasítja vissza a felajánlást. Sőt: amennyiben az eredeti mű (művek) szerzőjének alkata nem tér el áthidalhatatlanul a fordítóétól, a tolmácsoló egy tőle kissé távolabb álló szerző műveibe is képes mélyen lehatolni. Am ehhez elegendő időt kell adni neki. — Engedtessék meg, hogy a „megrendelésekkel” kapcsolatban egy javaslatot tegyek, noha a szerkesztőség kérdésében ez a nézőpont nem szerepel. Fölöttébb ésszerű lenne, ha a kiadó(k) és a lapok szerkesztői nem fordíttatnának le másokká! olyan verseket, amelyeket nemrég valaki már jól lefordított, és — hozzávetőleg — tekintettel lennének arra is, hogy az egyes fordítók mely szerzőkhöz kötődnek szorosabban. Egy-egy fordító önálló műfordításkötetére, kivált pedig fordítói életművére természetesen nem vonatkoztatható a duplicitások kizárásának az elve. (Gondoljuk meg például, mily remekül fordította le Poe „A holló” című versét Kosztolányi és Tóth Árpád.) KAROL WLACHOVSKÝ A céltudatos műfordítói tevékenység aligha képzelhető el céltudatos válogatás nélkül. Elvégre már maga a válogatás egyfajta kifejeződése a véleménynek, álláspontnak, magatartásnak — egyszóval az értékelésnek. Ebben a vonatkozásban idézhetnénk, némileg átalakítva, Maxim Gorkij mondását: Mondd meg nekem, mit fordítasz, megmondom, ki vagy! E mellett több mint ötéves kisebb-nagyobb rendszerességgel űzött műfordítói tevékenységem alapján magam is meggyőződhettem róla, hogy egy műfordító nem fordíthat le mindent s akármit sem. Következetesen elkerülöm azokat a műveket, amelyeket a falu inspirált, s amelyekbe nem hatoltak be a városi ember tapasztalatai. (Az ilyen alkotások kiváló fordítója nálunk Marta Lesná.) Ez, úgy vélem, több mint természetes: városban nőttem fel, inkább a kisvárosi, mint a falusi környezettel kerültem közelebbi kapcsolatba. Ha visszatekintek műfordítói munkásságomra, megállapíthatom, hogy a jelenkori irodalom fordításával kezdtem. Ügy vélem, ez helyes lépés volt, jóllehet akkoriban ezt még nem tudatosítottam. A mai irodalom nyelvezete ugyan rejteget jónéhány buktatót, de az ember mégiscsak vele és benne él, s amit esetleg nem ért vagy megoldhatatlannak vél, azt végeredményben megbeszélheti a szerzővel vagy a szerkesztővel. Ha elemezném műfordításaimat, arra a következtetésre jutnék, hogy a legjobban (és hadd tegyem hozzá: a legkönnyebben) a Nyugat úgynevezett negyedik nemzedéke képviselőinek (ábécé rendben: Mándy Ivánnak, Mészöly Miklósnak, Ottlik Gézának, Örkény
