Irodalmi Szemle, 1977
1977/8 - LÁTÓHATÁR - Ballek, Ladislav: Délvidéki posta (elbeszélés)
kerékvágásba. Az akácerdőben időközben fölszámolták a tábort, a foglyokat az ország belsejébe szállították, biztonságosabb hűvösre. Ján természetesen továbbra is eljárt Bodnár után, s azzal kezdte dühíteni szüleit, hogy legalább egy útra engedjék el a postakocsival. Természetesen nem engedték. Aztán Bodnár Zsigmond többé nem mutatkozott. Szeptember végén történt, hogy egy este nem jött meg, nem került elő másnap, sőt egy hét múlva sem. A katonaság, csendőrök és különböző önkéntesek az egész vidéket átfésülték. A postakocsit a lovaspostással elnyelte a föld. Azt kezdték rebesgetni, hogy pénzzel, s valamilyen értékes és titkos postaküldeménnyel átszökött a határon, senki sem tudta azonban, miért. A postán azt mondták Jánnak, hogy szamárság, a postakocsik nagyobb összegeket és értékes postát nem hordtak (embereket meg már régebben nem], ilyesmiket azokban a bizonytalan időkben páncélszekrényes autókra, motoros járőrökre bíztak. Egy hónap múlva az akácerdő mélyén az erdész rátalált a postakocsira, a kék fogat szitává volt lőve, mellette három ló teteme hevert. A viperás szakajtó hiányzott, a postaszállítmány, földúlva, a kocsiban maradt. A postás eltűnt, azóta senki sem látta. Mint egykor a hajó fedélzetéről, most is drámai küzdelemben tűnt el az életből. Ján úgy képzelte el, hogy az a romlott szívű postás valahová a láthatár mögé hullott le, a teste tiszta kék óceánba pottyant, tovasodródott az égbolt alján, lassan süly- lyedt, ringatózott a légben, de teljesen mégsem merült el. A postás úgy maradt meg az égbolt alján, a fiú emlékeiben, mint a kék postakocsi gazdája, a hosszúszőrű lovak haj tója, egy ember, aki úgy betlehemezett a halállal, mint a lovaspostás a szakajtó viperával. Az ég alján ringatózott. Ott ringatózik az égbolt alján, süllyed, de nem merül el, amíg a fiút cserben nem hagyja az emlékezete. A réges-régi délvidéki posta lovaspostása! Ki tudja, mi mindent kellett volna véghezvinnie még itt, mi mindent jelenthetett volna! Ján Jurkovič hallgatott, soha nem beszélt róla, félt szóba hozni őt, nehogy eltűnjön előle az ég aljáról, hogy azt a csöndességet, amelyben szunnyadt, meg ne zavarja. És eltitkolta, hogy az a hírhedt lény számára valójában közeli volt. Megértette őt. Saját magában hordozta, bármikor kirobbanhatott volna belőle. Tavaszra a lovaspostát Canadák, Fordok, Studebackerek, Hudsonok és Opelek váltották föl. A postakocsiban tyúkok éjszakáztak. Az idő múlásával ezek a gyönyörű kék kocsik kifakultak, megrepedeztek és széthullottak a város különböző udvaraiban. Bodnár különleges halált halt: eltűnt. Elveszett, lehetetlen volt elfeledni. Elnyelte a föld. Ki tudja, mire gondolt Bodnár az elindulása előtti pillanatban. Ján nem mondott véleményt, hosszabb ideje azonban úgy tűnt neki, hogy semmi sem történik, nem jár a posta. Ki tudja?... Az ördögbe is, mire gondolhatott Bodnár az elindulása előtti pillanatban?! Mire gondolt a postás egy pillanattal a végtelen éjszakába való távozása előtt? Régen volt már, mondjuk hát, hogy nem gondolt semmire, mert megpillantotta még a tiszta vizű kék tengert. De hát, mégis! ... Bereck József fordítása
