Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - DOKUMENTUMOK - Veres Péter levelei
érintkezésem és éppen a napokban írtam levélben az egyik fiatal költőnek: Azt én megértem, sőt természetesnek tartom, hogy minden új tehetség meg akarja hódítani a világot. Le jó tudni, hogy az ilyen kis népek nagy tehetségei számára csak két út van. Az egyik a könnyebben járható, az eklektikus literarizmus (Babits, Kosztolányi, Szabó Lőrinc) a másik a lázongó obskurantizmus (Ady, Szabó Dezső), amely időnként és helyenként egészen járhatatlan, de nagyon töri magát rajta az égő, forradalmár Volna még egy harmadik lehetőség, a jó szolgálat — a „szolgálat” — Csokonai, Kő1 csey, Vörösmarty, Arany János, Móricz Zsigmond és némely népi irók), de ennél is sok a „de”. Persze kiki csak azon járhat, amelyikre a lelke vezérli. Egy bizonyos: ezzel nem lehet meghódítani a világot — a külső nagyvilágot — (nekünk voltaképpen semmivel: ebben minden öncsalás, a Molnár Ferencé, Zilahyé, de a Babitsé, Kosztolányié is) de becsületes és hasznos önfenntartási szolgálatot, értelmi, lelki és ösztönbeli jószolgálatot végezhetünk a saját emberi közösségünknek, népünknek és országunknak. Ez lenne — szerintem — a mi irodalmunk beérlelődése. No elég! Nem akarok az irodalmi prédikáció hibájába esni. Üdvözlöm a többieket is. A lap, ha kissé éretlen és borzas is, de nem dilettáns ízű és az már egészen nagy dolog. A versek igazán szépek, bár nem is olvastam mindet. Veres Jánost régen ismerem. Ö otthon van a maga kis felvidéki valódi világában. Üdvözlettel Veres Péter Nincs több hely. Szabó Béla ugyanaz volna, aki rajzolt és festett is? Ne vegyétek rossz néven, hogy nem foglalkozom minden fontosabb írással, de az egészet egy hirtelenjött lelki kényszer hozta és reggel már elutazom, ezt a levelet hát le kell zárnom. írjatok, égjetek és szolgáljatok! Kedves Öcsém! A kéziratod olvasása közben ép úgy mint az itteni fiatal irók prózai írásainak olvasása közben az az első gondolatom: milyen könnyű dolog irodalomban okosnak lenni és milyen nehéz — vagy inkább ritka — jót irni. Ha beszélgetek az itteni fiatalokkal úgy érzem: mindent tudnak, okosabbak, megszenvedettebben okosabbak Jevtusenkóéknál (beleértve az ottani fiatalabb prózaírókat, A. Kuznyecovékatj és mégis milyen kevés épkézlábú és főleg hazugság nélküli írás jön ki a kezük alól. Eddig csak a Csoóri Sándor szociográfiaszerű falu-képeit, naplóit, jegyzeteit éreztem „mérget-lehet rá venni” — igaznak. A novellák a legtöbb esetben vagy igazak, de érdektelenek (költészet és gondolat nélkül valók) vagy érdekesek és fontosak, de célszerűen csavarintottak. S miután ma már mindenki tudja, hogy hazudni már nem érdemes, mert nemhogy az olvasók de a fejesek se hiszik el, ennélfogva — s ez a legnagyobb baj, sőt talán ez az egyetlenegy igazi baj! — az író úgy téved a célszerű csavarintások, a nagyképű „alkotás” útjára, hogy ő maga észre se veszi. Sokszor leírtam, már szinte unásig hangoztatok: az író Proteus-lény, akiben az értelemmel és a siker-ösztönnel felfogott dolgok fizikailag ható realitásokká változhatnak. Magyarán: az író mint az igazi nagy színész a szerepet halálos komolyan veszi és úgy tudja adni az ál-őszinteséget, hogy ezt már az olvasó valódi őszinteségnek véli. De mindezt már sokszor megírtam, már kezdő író koromtól kezdve, amikor rájöttem: képtelen vagyok „olvasmányt" gyártani. — Haj, haj! — mondhatod magadban — ez a hosszadalmas „bölcs” bevezetés rávall Péter bácsira: így akarja beadni a keserű pilulát. Tényleg: hagyjuk az okoskodást, lássuk a medvét: Jó ügy, nagy ügy, itthon is sokan és sokszor próbálkoztak már vele, — ti. arról, hogy a gyerekek elhagyák a földet, szülőket és az egész paraszti életformát — azt hiszem a legjobban a Barsi Dénesé sikerült egy novellában (a címe nem jut eszembe, talán 1958—60 között jelent meg a Kortársban) azonban a vége a korszerű tendencia azt is elrontotta. Mert ti. ez a probléma, hogy a felnövő fiák elhagyják az apákat, nem csupán a szocializmusba
